Ez Van, 2004 (1. évfolyam, 1-9. szám)
2004-12-01 / 9. szám
Menő lettem Mottó: „Az irigyek mások sikerét saját káruknak tekintik, ők még a falatot is kivennék bármelyikünk szájából. Azért adjon Isten sok irigyet, és kevés szánakozót.” Az Új Keletben megjelenő „Amerikai életkép" rovatomat a dicsérő, és persze a névtelen bíráló levelekből megállapíthatóan sokan olvassák, pedig ez írások „elkövetőjét” hej, de sokan irigylik. Ahogy a mottómban írtam, még azt a bizonyos falatot is kivennék a számból. Nem egyszer leírtam már, hogy akinek a cikkeim olvasása komoly traumát okoz, az egyszerűen lapozzon tovább. Egyébként van egy titkom, am it eddig nem, de most minden körülmények között aktualitása miatt megosztok olvasóimmal. Union-tag vagyok, vagyis jómagam is élvezem egy bizonyos szervezet védelmét Ne gondoljanak a hagyományos szakszervezetekre, melyek sztrájkokat szerveznek, aktivistái táblákkal körbe-körbe karikába sétálnak, míg követeléseiket nem teljesítik. Nem ilyen, ennél sokkal klasszabb ez az Union. Valamikor egy nagyon eszes és valószínűleg nem kevés gyalázkodást begyűjtött közszereplő már nyugdíjas éveit élvezve, egy közép-amerikai államban alapított egy másfajta, de nagyon sokban az igazi szakszervezethez hasonló szövetséget SIKERES IRIGYELT KÖZSZEREPLŐK KLUBJA néven (SIKK). Ennek az igen komoly, szigorú alapszabályokkal rendelkező klubnak tagjai magukat az úri osztályhoz sorolják, divatos, intelligens viselkedésükkel, reprezentálják a társaságbeli embereket. Ehhez a viselkedésükhöz igazodni illik, persze ezt egyben a nagy nehezen bejutott tagjaiknak kötelezővé is teszik. A SIKK elnökével a hatalmas kiterjedésű ország különböző pontjain élő tagság e-mail kapcsolatot tart fenn, de nem ritka az elnök és a tagság beszélgetése mellett a tagság egymással való kommunikációja sem. Az illető 1956 előtt Budapest egyik leghíresebb műsorvezetője, konferansziéja, ahogy ma neveznénk, producere volt, így van fogalma arról, hogy mi is a dörgés. Mint említettem, bejutni majd lehetetlen, a szokásos két ajánló szóba sem jöhet, a protekció teljesen ismeretlen, nincs olyan, mint az átkosban naponta előfordult, hogy XY „nyelvtárs” beszólt, hogy vegyék fel józsinénit, vagy jucibácsit Egyetlen lehetőség a belépésre, hogy a jelentkező minimum 10 irigységet bizonyító levelet, emailt, hangfelvételt, telefoni szitkozódást, névtelen levelet, vagy bármi ehhez hasonló dokumentumot elküld az elnökségnek. Amennyiben ezekből megállapítható, hogy a jelentkezőt fenemód irigylik, azonnal értesítik az örömhírről, hogy tagja lett a SIKK-nek. A felsoroltakból látható, hogy ennek a nem akármilyen klubnak tagjává lenni nem kis dolog, ez rangot jelent, ugyanis ha valakit irigyelnek széles e hazában, az természetesen vitte is valamire. Ráadásul, ha kicsit rövidebb idő alatt ért el valamit, mint mások, akkor kész, megszámlálhatatlanul jönnek az irigyek levelei, telefonjai. Évekkel ezelőtt én is próbálkoztam bejutni, de nem jártam sikerrel. Azonban egyik alkalommal megjelent írásom alapján, amelyet a SIKK elnöke elolvasott, „azonnali hatállyal” felvett a klub tagjai közé. Az írásom címe szlogenné avanzsált, ez volt az a bizonyos elhíresült 40 év 40 perc cikkem. Egy megtörtént esetet írtam le. Egy magyar klub-délutánon, amikor a nagykövettel beszélgettem, a program megkezdése előtt odajött hozzám egy hölgy, és arra kért, mit kért, figyelmeztetett, hogy el ne felejtsem bemondani az ő nevét is az illusztris vendégek köszöntésekor. Én teljes ártatlanul megkérdeztem, hogy milyen apropóból kéri ezt tőlem. Voltunk vagy kétszázan, mindenkit nem köszönthetek a mikrofonon keresztül, még viccelni is szerettem volna, Petőfit segítségül kérve: „Egész úton hazafelé azon gondolkodám, miként fogom szólítani rég nem látott” és akkor rájöttem, hogy ez nem lesz jó, hiszen egy hölgy nem szereti, ha kora miatt anyámnak nézem, különösen mivel én sem vagyok fiatal. Úgyhogy nem szólítottam meg, hanem maradtam a néhány illusztris vendég és főleg szponzor nevének bemondása mellett A klubdélután végén aztán adott nekem rendesen, mivel az ő nevét nem mondtam be, aki negyven éve él Amerikában, és ő ez alatt a negyven év alatt mennyi sok jót tett a magyarságért, azt én el sem tudom képzelni. Mit akarok én itt a 40 percemmel, mondta fröcsögve, magából kikelve, elég szánalmasan. Kérdeztem, hogy milyen műszerrel lehet a jótéteményeket lemérni, és - én az akkor még valóban 40 perces - csak annyit mondtam, hogy mivel én egy jótékonysági alapítványnál dolgozom, ugyan mint csak egy 40 perces, de lehet, hogy tettem annyit idős, beteg emberekért, mintő, aki az elmúlt negyven év alatt tudomáson szerint még soha 40 percet sem dolgozott Még azt is hozzátettem, hogy nem kell a 40 perceseket utálni, nem veszik el a levegőt a negyven éve itt élőktől. Nagy ország, van hely, megjegyeztem, hogy inkább segítsenek azoknak a 40 perceseknek, akik most próbálnak új életet kezdeni. Nem pénzt, csak emberi hangot, tanácsot, útmutatást kérnek. E cikkem után automatikusan tagja lettem a SIKK-nek, hiszen anynyi átkozódó levelet kaptam 40 éve itt élőtől, hogy csak na. Máskor egy zeneértő társaságban ültem végig egy diplomatáknak rendezett házi koncertet Hogy hogyan is kerültem oda, hát persze, az újság miatt hívtak meg, hogy tudósítsak az eseményről. A mellettem ülő nagykövetnek teljesen azonos volt a véleménye az enyémmel. Hangtalan dizőznek és felsőbbrendű lénynek neveztem a „művésznőt”, ugyanis minimálisan fél hanggal „feljebb" tartózkodott egész magánszáma alatt, mint zongorakísérője. Ezt finoman, udvariasan megírtam, hozzátéve, hogy valószínűleg indiszponált lehetett, mert az előző években nem feljebb, de még lejjebb sem ment a hangjával. A cikk után egy hónapon keresztül egy New Jersey-i kisvárosból teljesen új technikával, komputer segítségével eltorzított hangon jöttek a gyalázkodó üzenetek. Akkor én már a SIKK elnökének és tagjainak javaslatára nagyokat nevettem a hangtalan dizőz férjének „komputertechnikáján”. De azért egy valami még nagyobb örömmel töltött el. A SIKK részére elküldött hangkazetták után dicséretben részesültem, vagyis menő lettem a SIKERES IRIGYELT KÖZSZEREPLŐK KLUBJÁBAN. Most azonban nagyon érdekes, egy kicsit alább hagyott a nekem küldött levelek száma, pedig az általam megálmodott Magyar Művész Színház megnyitója után arra gondoltam, hogy irigyeim előjönnek odúikból. De hát segítségemre sietett a nyitó produkció fantasztikus sikere, így nem növekedett a frusztrált, mentális problémákkal küszködök leveleinek száma, a siker nem maradt el, és elnézést a kifejezésért, de röhögjük ki a dühödt, beteg embereket Fogjuk fel humorral az egészet, hiszen, akinek van humora, az mindent tud, akinek viszont nincs, az mindenre képes. Központi Kárrendezési Iroda, Budapest Tudatában vagyok annak, hogy minden a világon időbe kerül. Megértem, hogy bizonyos dolgok alapos tárgyalás, megfontolás tárgyává válnak és ezek folytán nem lehet bármi, izgága türelmetlenséget figyelembe venni. Vannak azonban olyan helyzetek, amikor a hivatalos közegek figyelmen kívül hagyják a méltányosság alapszabályait. így vagyunk ezzel az ötven és egynéhány éves kárpótlási vergődéssel is. Várva az utolsó verzió eredményét, a könyörület megnyilvánulását, hogy a már százszor és ezerszer elátkozott morzsák végre aláhulljanak a még életben lévő páriák tenyerébe. Végülis - kérdem alázattal - van-e annak valami különös, felsőbbrendű oka, hogy ezek a véget nem érő rágódások mind oly titokzatos hallgatásba burkolják fejleményeiket? Tisztelettel, Dr. Hámori Péter, New York IS 17. oldal EZ VAN -1. évfolyam 9. szám, 2004. december Egyetlen lehetőség a SIKK-be való belépésre, hogy a jelentkező minimum 10 irigységet bizonyító levelet, hangfelvételt, szitkozódást, névtelen levelet mutat fel...
