Ez Van, 2004 (1. évfolyam, 1-9. szám)
2004-12-01 / 9. szám
Bevándorlási buktatók Már írtam arról, hogy munkahelyem szerepel a New York-i Polgármesteri Hivatal által kiadott „Directory of Services to Immigrants” 400 oldalas könyvben. A kiadvány a legapróbb részletekre kiterjedően sorolja fel a szervezeteket, amelyek a nem kevés ideérkező, és rövidebb-hoszszabb ideig itt maradni szándékozó emigránsoknak segítséget tud adni. Munkahelyem, a BNAIZION is azzal a megjegyzéssel szerepel a kiadványban, hogy adott lehetőségeink mellett minden hozzánk forduló magyar honfitársunknak ingyenes segítséget nyújtunk. A könyv megjelenése óta munkánk napról napra több lett, ehhez még az is hozzájárul, hogy a magyarországi telefontudakozó az emigrációs problémák iránt érdeklődőknek a mi telefonszámunkat adja meg. Elmondhatom, az eddigi napi 1-2 telefonérdeklődéssel szemben, ma már 5-6 ilyen jellegű hívást kapunk Magyarországról. A szokásos és hasonló érdeklődések mellett egy nem mindennapi telefonhívást kaptam nemrégiben. Egy édesanya hívott fel zokogva és in médiás rés csak annyit tudott elmondani, hogy segítsünk neki „visszakapni” a lányát. A megdöbbenéstől és az édesanya zokogásától magam sem tudtam másodpercekig szóhoz jutni, miután nagy nehezen kicsit megnyugtattam, el tudta mesélni nem mindennapos tragédiáját 25 éves lánya szabályos vízummal, pontosabban turistavízummal érkezett New Yorkba, de a megbeszélt időpontban, amikorra a repülőjegye is szólt nem érkezett vissza Magyarországra. Közbeszóltam, hogy drága anyuka, ez egy mindennapos történet, de most ő nem hagyott tovább beszélni, sírva folytatta. Tudja, hogy a lánya hol lakik, és hogy hol „dolgozik". Mire én megkérdeztem, hogy akkor miért minket hív, és miért nem a lányát? Szívbemarkoló zokogása miatt alig értettem amit mondott, tudniillik hogy „kislánya” egy nyilvánosházban dolgozik. A döbbent csend után, mely csodálkozásomat, együttérzésemet, de főleg tanácstalanságomat nemigen tudta palástolni, megpróbáltam valamit dadogni. Mivel félrevezetni nem akartam, kénytelen voltam a kegyetlen igazságot kimondani, vagyis azt, hogy problémája majdnem megoldhatatlan. Báró kislányáról beszélt, én határozottan felnőttnek neveztem a gyermeket, aki szabályos vízummal, legálisan tartózkodik itt egy tízmilliós városban, nem egyszerű dolog megtalálni. Kicsit nyugodtabban mondta, hogy egy magyar származású amerikai állampolgár, régi iskolatársa tudta mega lány pontos címét, ahol ugyan nincs telefonja, de a „munkahelyének” címét, sőt annak telefonszámát is megszerezte, ahol azonban nem adják át neki az üzeneteket, a legtöbb esetben azt is tagadják, hogy egyáltalán ismernék őt Amikor őszintén megmondtam neki, arra, hogy milyen segítséget tudunk nyújtani, most nem tudok azonnal válaszolni, az édesanya visszahúzódóbb lett, amit természetesen megértettem. Ugyanis a kérésemre elzárkózott, hogy nevét, pesti telefonszámát, esetleg itt élő lányának címét adja meg, mondván, hogy majd ő hív néhány nap múlva. (Ez persze a mai napig nem történt meg.) Még egyedüli megoldásként javasoltam, hogy rendelkezünk olyan speciális ügyvédi irodák címeivel, akik kizárólag ilyen ügyekkel foglalkoznak, igaz sajnos ez tetemes költségekkel jár. Megígérte, hogy ez irányban megteszi lépéseit, sőt ki is jön lánya után, csakhogy rendbe hozza ezt a családi tragédiát. Beszélgetésünk nem a legszabályosabb körülmények között ért véget, sírása valószínű elnyomta köszönését, de ez már teljesen lényegtelen dolog volt ahhoz képest, amit utána éreztem. Zokogását még e sorok írásakor is itt hallom a fülemben, csak utalni tudok a mottóban leírtakra, ez esetben annak egy kis kiegészítésével, mert valóban igaz, hogy gyermekeinknek akkor van szükségük ránk, amikor még gyerekek, de talán jobban hangzik, ha odabiggyesztjük, leginkább, amikor még kisgyerekek. Ezzel szemben nekünk szülőknek örökké szükségünk van rájuk, még akkor is, amikor már nekik is van gyerekük, vagy unokájuk. E kis kitérő után egy sor kérdés merült fel bennem, amire de jó is lenne, ha tudnék jól válaszolni. Most természetesen nem a szülők és a gyermekek felelősségéről szándékozom „szabadelőadást” tartani, ha őszinték vagyunk, akkor bizony kevés az irigylésre méltó szülő, akinek gyermeke soha nem okozott báminemű problémát Nagy igazságot takar a kisgyerek kis gond, a nagygyerek nagy gond szólás-mondás. Most inkább arról kéne szót ejtenünk, hogy a globalizáció, határok eltörlése, Európai Unió, bárhova történő utazási lehetőség, és még csomó XXI. századi változás, milyen problémákat vetnek fel, és azokat miként lehetne elsősorban megelőzni, de ha már megtörténtek, azokat orvosolni. A példánkban a tévútra tért fiatal lány, ha rájött arra, hogy bajban van, hova fordulhat De az is kérdés, hogy a szülő kikhez fordulhat segítségért, legyen az hivatal, jótékonysági egyesület, egyház, de a lényeg az ne csak akarjon, hanem tudjon is segíteni. Hiszen folyamatban lévő hivatalos ügyekre, mint például, vízumhosszabbításunk helyzete, majd félórás telefongomb-nyomkodások után sem sikerül érdemi választ kapnunk. Személyesen, idézés nélkül nagyon bejutni sem lehet az Immigration Office épületébe. A munkaközvetítő ügynökségek - akik zöldkártya, munkavállalási engedély, social security szám megszerzése és egyéb emigrációs ügyek intézését ígérik - is csak leveleznek ezekkel irodákkal. Az Immigration Office-ok épületén belül igen kevesen voltak, tisztelet a kivételnek. Amennyiben tévednék (de jó is lenne), akkor ezek az ügynökségek személyes kapcsolatukkal aktív segítséget tudnának nyújtani az arra rászorultaknak, mégha természetesen kellő anyagi ellenszolgáltatás fejében is. Az üzlet nagyon menne, mivel tudjuk, hogy napról-napra többen és többen próbálkoznak emigrálni, ha másért nem, gazdasági okokból. Ezt még növelik az egyes magyarországi ügynökségek hirdetései, mint például: fiatal lányokat betanítunk táncosnőnek, masszírozónőnek stb. komoly fizetéssel. Sokan megtévednek, és a folytatást már ismerjük, ha csak az írásom elején leírt példára hivatkozom. A bevándorlási, pontosabban a bevándorolni szándékozó hullám, mint említettem napról-napra erősödik, de ezzel párhuzamosan emelkedik azoknak a szervezeteknek is a száma, amelyek segíteni szándékoznak honfitársaink problémáin. Persze csak az első lépések megtételéhez kellene a segítség, mint például munka, lakás, ideiglenes tartózkodási engedély, jogi problémák intézése, stb. Már az is segítség lenne, ha olyan irodákat, vagy olyan ügyvédeket ajánlanának a rászorulóknak, akik a legális életforma megszerzéséhez engedélyekkel, de nem utolsósorban eredményekkel rendelkeznek. Szomorú példánk esetében, ha a lány saját akaratából „dolgozik” nyilvánosházban, akkor az önkéntesek tehetetlenek, ha ellenben NEM saját elhatározásából került oda, akkor igenis az önkéntes szociális munkások aktív közreműködésére szükség van, hogy a becsapottemberek segítségükkel visszatérhessenek a rendes, normális életbe. Ebben az esetben nem fordulna elő olyan probléma sem, hogy a munkaadó jogtalanul elzárja az útlevelet és kérésre sem hajlandó visszaadni, mondván, hogy az ő páncélszekrényében az jobb helyen van. Vagy például olyan esetekben, ha a munkaadó a heti bért „elfelejtette” kifizetni, történetesen az illető éppen azon a héten utalta haza családjának az összes pénzét, és még a telefonra is alig futotta a megmaradt pénzéből. Ilyen, és ehhez hasonló esetekben idegenbe szakadt honfitársainknak nagyon nagy szüksége van a segítségre. Igazán elkalandoztam, de bevallom engem nagyon felzaklatott az édesanya telefonhívása. Mottó: „A gyefmekei|tll( akkor van szükségük rád, amikor még gyerekek.” “Régi iskolatársa tudta meg a lány pontos címét, ahol ugyan nincs telefonja, de a „munkahelyének” címét, sőt annak telefonszámát is megszerezte, ahol azonban nem adják át neki az üzeneteket, a legtöbb esetben azt is tagadják, hogy egyáltalán ismernék őt. “ EZ MN 7. oldal EZ VAN -1. évfolyam 9. szám, 2004. december
