Ez Van, 2004 (1. évfolyam, 1-9. szám)
2004-12-01 / 9. szám
Bentlakásos rabszolgák Két nagyon kedves hölgy kért meg telefonon, mivel problémájuk egyedülálló, szakítsak több időt rájuk. Ezt tulajdonképpen mindenki elmondja, mert mindenkinek a saját története az egyedi. Amikor leültünk a megbeszélt időpontban beszélgetni, a két magukat nővérnek nevező igen szimpatikus, de legfőképpen intelligens, okos, felvilágosult hölgyekről az első percben kiderült, hogy ha a problémájuk nem is egyedi, ilyen őszintén előadva bizony még nem találkoztam ehhez hasonlóval. Szinte kényelmetlenül éreztem magam, annyira nyíltan és kendőzetlenül beszéltek. Elmondtam nekik, hogy ez év január elseje óta mind munka, vagy egyéb ügyekben hozzánk forduló embereknek csak úgy áll módunkban segíteni, ha belépnek alapítványunkba. Az évi tagdíj ellentételeit felsorolva megemlítem az ID kártyát, jogi segítséget, tagjainak általam „néniknek” nevezetteknél munkalehetőség biztosítását, a piaci árnál olcsóbb biztosításokat és a végére hagytam, a társadalmi eseményekre történő meghívásokat. Címlistánkat ugyanis, mint a bélyeggyűjtők kicseréljük különböző szervezetekkel, amelyek szintén sok társadalmi, kulturális programot rendeznek. És ennél tovább nem tudtam részletezni az előnyöket, mert eltörött a mécses, és egymás szavába vágva mondták el jövetelük okát Mindketten úgynevezett „bentlakásos” rabszolgamunkát vállaltak, és ezért adták vissza nekem a különböző meghívókat, mert képtelenek eljönni, pedig nagyon szeretnének részt venni az eseményeken. Szinte lehetetlen elmenniük egyegy magyar kulturális programra, hétköznapokon egyáltalán nem, de a hétvégeken sem minden esetben. Hétköznap este vagy nem engedik el őket 2-3 órára, vagy képtelenek a kezdési időpontra odaérni, de ha mégis esetleg ez megoldható lenne, akkor is bizony este kilencre „otthon” kell lenniük. Mivel az utazás legalább egy órát vesz igénybe, így ha másért nem, ezért válik lehetetlenné a részvételük. A saját költségükön maguk helyett „beszervezett” helyettesítők nem annyira lelkiismeretesek mint ők, így a néni szinte megakadályozza, hogy néhány órára helyettes gondoskodjék róla. Pedig ők - többi sorstársukkal együtt - mérhetetlenül vágynak arra, hogy magányukat legalább egy rövid időre „sociallife”-ban enyhítsék. Nem palikat akarnak fogni - ahogy mondták -, hanem a már szinte beteges magányosságukat szeretnék, ha rövid időre is feloldani. Mindketten gyermekeik egyetemi taníttatását finanszírozzák itteni munkájuk ellenértékéből. Egyhangúan mondták, hogy nem is a munka nehéz itt, nem is a nénik szekánsak, munkaadójuk távol élő gyermekei, unokái szeretik és megbecsülik őket, kellemes környezetben élnek, de az esti telefonon kívül, amikor is csak egymást hívják, semmi, de semmi társadalmi életük nincs. Amikor ezeken az esti beszélgetéseken rendszeresen megkérdezik egymástól, mi újság, mi történt azon a napon, csak nagy hallgatás a válasz. Sokan még a vásárlás örömét sem engedhetik meg maguknak, mert mindent telefonon, házhozszállítással rendel meg munkaadójuk. így a legnagyobb esemény életükben, amikor a szemetet leviszik a ház előtti szeméttárolóba, vagy kiveszik a leveleket a postaládákból. Ezért is hittem el, amikor mindkettő feltétel nélkül dicsérte magazinunkat, mert ez majd egyedüli kapcsola■ tűk a külvilággal, ebből tájékozódnak mindenről. A nem éppen vidámnak mondható beszélgetést még szomorúbbá tették, amikor magunkat a XXI. század rabszolgájának nevezték, nekik úgy tűnik, mintha a nap 24 órájából 26 órát munkával töltenének. Négy fal közé vannak bezárva, nincs kihez beszélniük, hiszen a „nénijeik” jóformán egész nap alszanak. El sem tudja senki képzelni, hogy mennyire magányosak. Mindketten elismerték, hogy ők választották ezt az életformát, gyerekeik diplomájának megszerzéséig négy-öt évig így élnek. Nem nagy, tulajdonképpen egyszerű segítséget kértek tőlem, csak azt, hogy valahogy össze tudjanak jönni más hasonló sorsú magyar lánnyal, asszonnyal. Itt már átragadt rám is a pesszimizmus, a szomorú hangulat De mikor? Milyen időben? Hol? Ehhez hasonló rengeteg kérdés, amire képtelen voltam értelmes választ adni. A magány szerintük igen közel áll a depresszióhoz. Nyíltan kimondták, attól félnek, hogy teljesen meghülyülnek. Példaként említették, hogy amikor az amerikai Piano Múzeumban volt egy koncert egyikük aznap estére kapott éppen néhány óra kimenőt, végre kimozdulhatott a négy fal közül, őszintén bevallotta, hogy nem is nagyon ért a zenéhez, de emberek között volt, még ha csak néhány órára is. Az még külön öröm volt számomra, hogy nagyon tetszett neki a japán-magyar zongoraművészek koncertje, ami valóban nagy siker volt Az est után azonban a következő hónapi programot már el sem tette, mert előre tudta, hogy most hosszabb ideig nem fogják elengedni. Igaz egyik héten pénteken, másik héten szombaton szabad, de a néni variálgatállandóan, mindig az utolsó percekben mondja ki a boldogító igent, vagy épp nemet, ami az este kilencig történő kimenőjét jelentené. Megkérdeztem, hogy állnak a nyelvtanulással? Miért nem tanulnak esténként szavakat, vagy olvasnak? Válaszuk egyforma volt, a fáradságtól szinte beesnek az ágyba, de a magány miatt - ami annyira bántja őket - még aludni sem tudnak. A magányosságot természetesen egy társ hiánya még jobban növelte. Olyan őszinteséggel tiszteltek meg, hogy első pillanatban még szemmel látható zavarom és szégyenérzetem is elmúlt, hiszen annyira természetesen beszéltek. Kérdeztem, hogy is volt az életük otthon, mivel ahogy ők nevezték ott is improduktív munkájuk volt, a legrosszabbul fizetett munkakörök egyikét mondhatták magukénak. Az ápolónők munkáját ma nem nagyon becsülik az óhazában. Tudjuk, hogy az alacsony fizetés, a rengeteg éjszakai túlórázás egyik fő oka annak, hogy az új életet kezdők között Amerikában találjuk talán a legtöbb magyar ápolónőt Az improduktív jelzőre vonatkozóan vitába szálltam velük, mivel ez a munka, amely szerintem inkább hivatás, ugyancsak produktív, hiszen ha egy valóban súlyos beteg meggyógyul segítségükkel, egészségesen újra visszatérhet a normális életbe, munkájához. Otthon azért a munka mellett volt állandó barátunk, és egyszer-egyszer el is tudtunk menni egy színházba, moziba, nem voltunk teljesen elzárva a külvilágtól, mint itt - mondták. Nem egyszer ismételtem, hogy higgyék el, a legtöbb ember talál valakit, aki megfelelő partnere, ők a leghatározottabban közölték velem, hogy nem vigaszra várnak, hanem valami konstruktív dologra, amit nem is tudtak sem ők, sem én megfogalmazni. Mondtam nekik, hogy ez az állapot egészen biztos, hogy ideiglenes jellegű, hiszen Amerikában hiányszakmának számító foglalkozásuk van. Tanulják a nyelvet, szerezzék meg az itteni engedélyeket, ahhoz nem kell zöldkártya. Elsoroltam nekik, hogy hány hozzánk forduló hölgynek sikerült a „licence” és közepes nyelvtudás birtokában szponzort szerezni, és ma már komoly rendelőkben dolgozhatnak. Ott azért nagyobb a valószínűsége, hogy szélesebb ismeretségi körre tesznek szert, már a munkaidejükben is rengeteg emberrel találkozhatnak. Ma még nem valószínű, hogy egy kis vidéki városkában bekopog majd a fehér lovon érkező herceg, és azért arra se gondoljanak, hogy egész nap ott toporog a házuk előtt Amorózó Albert, arra várva, hogy mikor viszik le a szemetet. Ne féljenek az általuk említett eltárgyiasodástól, lássák az alagút végét. Bízzanak magukban, tehetségükben és a szorgalmukban, egészen biztos, hogy jelenlegi magányos életük megváltozik és elkerüli a rettegett depresszió őket. A beszélgetés kapcsán felmerült egy gondolatom, hogy a Magyar Művész Színház előadásaival összekapcsolt kávéházunkat nemcsak a színházi események után tartjuk nyitva tagjaink előtt, hanem hétköznaponként délutánonként is, így azok a lányok, asszonyok, férfiak, akinek „nénijük” csak kora estig ad „kimenőt”, időben hazaérhetnek. A legfőbb az, hogy azokban a rövidre szabott órákban ne legyenek egyedül, hanem legalább hasonló sorsú emberek között kibeszélhessék magukból ezt az ideiglenes, hangsúlyozom „ideiglenes” állapotból fakadó magányosságukat, és az azzal járó szomorúságukat Mottó: „Nagy ország, nagy elhagyatottság, nagy magány. Szomorú a magányos élet, hiszen egyedül semminek nem tudunk igazán örülni. Úgy jó, ahogy rossz” EZ VAN -1. évfolyam 8. szám, 2004. november 8. oldal “Négy fai közé vannak bezárva, nincs kihez beszélniük, hiszen a „nénijeik” jóformán egész nap alszanak. El sem tudja senki képzelni, hogy mennyire magányosak."