Evangéliumi Világszolgálat, 1956. január-március (7. évfolyam, 1-3. szám)

1956-01-01 / 1-3. szám

8

EVANGÉLIUMI VILÁGSZOLGÁLAT

háza nem “alapittatott”, mint egy kereskedelmi cég vagy mint egy egyesület. Az egyház kialakult, a Lélek irányítása alatt, azokból, akik a Jézus Krisztusban való hitben társak voltak — és társultak.

Ez a hit felelősségéhez vezet. Annak felelősségéhez, hogy megtartsuk hitünket. Hitünknek gyökere bennünk van. Az egyéni hit Isten ajándéka a Lélek által. A hit képessége, annak lehetősége, hogy az ember higyjen, az emberrel veleszületik. Ezen a fundamentumon azonban az egyén hite aszerint formálódik, amint hitben elődeitől kapja. Mondhatjuk: úgy, ahogy a hit-láncolatba beleépül. Isten hivását belső énünk hallja meg, Isten hivására belső énünk válaszol — hittel. Krisztus evangéliumát belső énünk ragadja meg — hittel. De az evangélium, Isten különös kijelentése, a hit láncolatán keresztül érkezik hozzánk. Hűséges, hivő nemzedékek sorozata adja át, nyújtja ide a mi nemzedékünknek, nekünk. Úgy kapjuk az evangéliumot, amint Jézus Krisztus kijelentése nyomán az első keresztyén nemzedék megtartotta, a Szentirásba feljegyezte, ahogy az Ige örökségként szállott nemzedékről nemzedékre, ahogy hirdettetett az egyházban, ahogy bizonyságtétellé formálódott emberi életekben.

Az evangélium a keresztyén hit hőseinek láncszemein keresztül jutott el hozzánk. Ha nem lettek volna apostolok, evangélisták, vértanuk és egyházatyák, tanitók és reformátorok, prédikátorok és a hit millió többi hősei, minden korokban és minden népekből, akkor ma nem lennének keresztyének, nem lenne keresztyén egyház — és nekünk nem lenne keresztyén hitünk. Gondoljunk arra, amit fentebb mondottunk Mózesről: Isten más utat is tudott volna találni üdvterve kivitelére, a kétezeréves keresztyén hit-lánc egyetlen szeme sem kötötte Istent, bármelyik nélkül is véghez tudta volna vinni akaratát. De Isten igy akarta. Üdvterve megvalósitására ezt az utat választotta: Jézus Krisztus evangéliumát és az arra épült kétezer esztendős keresztyén hitláncolatot.

Ezért hitünk egyéni birtokunk, de örökségünk is. Az evangélium teljes birtokunk, de hitbizomány is. És evangéliumi értelemben nemcsak földi javainknak, hanem hitünknek is nem urai, de sáfárai vagyunk. Amink van, anyagiak és szellemiek egyaránt, nagymértékben azoknak a szolgálatoknak, életeknek gyümölcsei, amiket elődeink végeztek, éltek. Amerika ma azért van, mert pár évszázaddal ezelőtt voltak vállalkozó szellemű emberek, akiknek hitük, meggyőződésük és eszményeik voltak. A vadonban úttörők vágtak utat, s az utódok már szabadon közlekednek. A honfoglalók életmunkája adott egy ezredév magyarjainak országot, külföldet járó diákok tudásszomja, prédikátorok tántoríthatatlan hite nyomán szólt Pozsonytól Zágonig

a tiszta evangélium. Nemcsak az építők gyermekei tanultak tisztességet és krisztusi magyarságot a debreceni Kollégiumban, hanem nemzedékek hosszú sora; s nem csupán kortársai, hanem évszázadok milliónyi evangéliumi hitü magyarja számára nyitotta meg Károlyi Gáspár Isten Igéjének forrását. S vájjon egy-egy alkalomnak tulajdona-e csupán a “Nemzeti Dal” vagy a “Himnusz”? Korántsem. Szavalni fogják a “Talpra magyar”-t, énekelni fogják az “Isten, áldd meg a magyar”-t, amig csak szabad magyarok élni fognak e földön.

De igy van ez mindennel. Hogy könyveket olvashatunk, hogy házunkban világítunk, hogy utakon közlekedünk, élelmünk, ruházatunk, szórakozásunk, egészségünk van — mind annak gyümölcsei, hogy férfiaknak és nőknek, előző nemzedékeknek, meglátásaik, ötleteik és tehetségük volt, hogy dolgoztak és hittek. Hittek abban, hogy álmaik testet ölthetnek, elképzeléseik valóra válhatnak.

Az ő hitük által civilizációnak, kultúrának, történelemnek gazdag öröksége a miénk. Mindez azonban a mi hitünk nélkül semmivé válik. Ha különösen hangzik is, de az ő hitüket nekünk kell megtartanunk. Az elődök életmunkáját nekünk kell folytatnunk. Ha a hit forrása bennünk kiapad, az élet egy darabon körülöttünk ismét pusztává válik. Mindent abba lehet hagyni, fel lehet adni. Gyárat, földet, otthont, iskolát, templomot — el lehet hagyni őket, be lehet zárni és el lehet hagyni azokat az eszményeket, amelyeket képviselnek. Valóban: az elődök hitét nekünk kell megtartanunk. Ezt érti a Zsidókhoz irt levél Írója, midőn azt mondja, hogy a hit előttünk járó hősei nálunk nélkül tökéletességre nem juthatnak. Nemzedékek dolgoztak, alkottak, szenvedtek, álmodtak, hittek és a világ gazdagabb, a lehetőségek bőségesebbek lettek, mint a maguk idejében. — Életmunkájukat tovább vihetjük a tökéletesedés utján vagy megölhetjük. Egy sportember azt mondotta, hogy az élet olyan, mint a stafétafutás: átvesszük azt, amit elődeink nekünk nyújtanak, futunk vele egy életen át s továbbnyujtjuk utódainknak. Megtartjuk-e elődeink életmunkáját, megtartjuk-e elődeink hitét? — Visszük-e tovább? Odanyujtjuk-e utódainknak? Vagy eldobjuk inkább? Nemzedékek, melyek jó bizonyságot kaptak, reánk épülnek. Nem csupán mi épülünk rájuk, hanem azok épülnek reánk. Ránk számítanak, tőlünk függenek, hogy folytatjuk-e az ő életmunkájukat, valóra váltjuk-e az ő eszményeiket, teljesedésbe visszük-e mindazt, amit ők elkezdtek. És éppúgy, mi is utódainkra épülünk, rájuk számítunk, életünk valóságos értéke tőlük függ: a hitláncolatnak uj szemei lesznek-e vagy elvetik-e mindazt, amit elődeik — köztük mi is — éltek és hittek.

Természetes azonban: utódaink nem kap-