Evangéliumi Világszolgálat, 1956. január-március (7. évfolyam, 1-3. szám)
1956-01-01 / 1-3. szám
EVANGÉLIUMI VILÁGSZOLGÁLAT n Csordás Gábor: NE AGGODALMASKODJATOK 1. Előfohász. 2. Kezdőének: “Tebenned bíztunk eleitől fogva ...” 3. Bibliaolvasás: A Máté Írása szerint való evangélium 6.-ik részének 25.-iktől 34.-ig terjedő versei. 4. Bűnvalló ima és feloldozás. 5. Főének: “Gondviselő jó Atyám vagy . . .” 6. Prófétai imádság: Mennyei édes Atyánk! Megköszönjük Néked ezt a napot, amelyre fölvirrasztottál bennünket. Minden nap és minden óra a Te el nem fogyó kegyelmességednek újabb bizonysága a mi életünkben. Légy áldott azért, hogy bűneink miatt nem büntetsz felettébb minket mintsem elhordozhatnánk, hanem a Krisztusban naponként szabadulást készitesz számunkra. Megköszönjük Néked ezt a csendes istentiszteleti órát, amelyben lelkünk az imádság szárnyain különben Isten országának kincseit nem szerezhetjük meg? A mi egész korábbi életünk. — A hiúságunk, gőgünk, beképzeltségünk, egész életszemléletünk, a haragjaink és az ambicióink. Mindaz, ami árát képezi annak a nagyobb kincsnek, amit számunkra Isten országa jelenthet! “Aki meg akarja tartani az ő életét, elveszi azt; és aki elveszíti az ő életét énérettem és az evangéliumért, megtalálja azt.” Itt van például egy ilyen lelki kincs: a mi magyarságunk. Most már tudjuk, hogy ez a kincs ott van a magyar földben és a magyar ég alatt, ahol annyi elégedetlenséggel, békétlenséggel és civódással éltük életünket, amig otthon voltunk. — Tudjuk, hogy sehol másutt nincs! De: örömmel tölt-e el bennünket ez a felfedezés; képes-e megváltoztatni bennünket; ad-e erőt arra, hogy elvessük magunkból korábbi életünk bűneit és hiábavalóságait? Tudjuk-e, hogy milyen roppant érték van a nyelvünkben, az irodalmunkban, a történelmünkben, a jellemünkben, a lelkiségünkben? Igyekszünk-e mélyebben szántani ezeknek a talajában? Boldoggá tesz-e az, hogy ezt senki el nem veheti tőlünk? Pedig mindezek csak egy-két ékkövét jelentik annak a roppant kincsesládának, aminek az a neve, hogy Isten országa. “Aki hü a kevesen, a sokon is hü az” és aki hűséges sáfára gyermekei ajkán és szivében is annak a kevésnek, hogy magyarok vagyunk — sokra bizatik. “Kicsoda hát a hü és bölcs sáfár? . . . Boldog az a szolga, akit az ő ura, mikor haza jő, . . . munkában talál. Bizony mondom néktek, hogy minden jószága felett gondviselővé teszi őt.” (Luk. 12:42-44.) Ámen. színed elé emelkedhetik. Fogadd el imádságunkat; legyen kedves Előtted a mi éneklésünk, gyarló tiszteletadásunk. Szólj hozzánk a Te életetadó Igéden keresztül. Erősíts meg minket földi harcaink megharcolására és terheink elhordozására. Mindenekfelett azonban tápláld lelkünket az örök életre. Hallgasd meg a mi könyörgésünket és Szentlelked által légy most közöttünk. A Krisztusért. Ámen. 7. Közének: “Szűkölködünk nagy mértékben . . 8. Az alapige, amelynek alapján Isten üzenetét ebben az órában hirdetni kívánom, írva található a Máté Írása szerint való evangélium 6.-ik részének 34.-ik versében a következőképen: “Ne aggodalmaskodjatok a holnap felől, mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja.” 9. Igehirdetés: Kedves Testvéreim! Néhány esztendővel ezelőtt járta be a keresztyén világot az az örömhir, hogy közelkeleten egy barlangban, cserépkorsókba zárva, megtalálták az ószövetség egyrészének régi és felbecsülhetetlen értékű kéziratát. Valószínű, hogy karavánok egész sora haladt el a barlang előtt az elmúlt évezredek folyamán. Az is föltehető, hogy sokan megálltak és megpihentek azon a helyen. Talán olyanok is voltak, akik kíváncsiságból benéztek a barlangba. Kétezer év alatt azonban senki se akadt, aki fölfedezte volna a korsókat és azoknak értékes tartalmát. — Ugyanígy van a mai keresztyén ember a Szentirásnak sok értékes fejezetével. Elmegy mellettük. Nem néz a mélyükre, hogy fölfedezze bennük Istennek hozzá szóló üzenetét. Pedig az Ige akkor válik igazán értékké, amikor fölfedezzük a benne rejlő tanulságot és a magunk életére alkalmazzuk azt. Istennek különös kijelentéséből, a Szentirásból és Istennek általános kijelentéséből, a természetből megértettük azt, hogy Isten nem akarja a teremtett világ elvesztét. Ezért fegyverezte föl az állatvilágot is védő fegyverekkel: a sasnak szárnyakat adott, a békának környezetéhez hasonló szint, a méhnek fulánkot és igy tovább. Az embert gondolkozó ésszel ajándékozta meg az Ur és képessé tette arra, hogy önmaga védelméről gondoskodjék. Megszületett és szédületes módon fejlődött az orvostudomány; a csodálatos hatású gyógymódok és gyógyszerek egész sorával igyekszik az ember biztosítani a maga számára a jövendőt. Mégis minduntalan azon veszi észre magát, hogy az életet nem biztosíthatja. Az orvostudomány mai állása és a csoda-gyógyszerek ellenére is érheti az embert halálos betegség. Ha hozzávesszük ehhez az éhségtől, a fázástól, a zsarnokságtól való félelmet, megértjük, hogy miként és miért lépett be az ember életébe a holnap felől való aggodalmaskodás. És ha hozzászámítjuk ehhez a közismert egyéni problémához a közösségnek, a világnak égető kérdéseit, megértjük azt is, hogy világunk mindenestől fogva a gondok, aggodalmaskodások világa. Úgy kiséri a
