Evangéliumi Világszolgálat, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1954-01-01 / 1. szám

EVANGÉLIUMI VILÁGSZOLGÁLAT 9 lesz dolgod, légy hü hozzá, ne feledd el és soha meg nem tagadd! Az ünnepi pillanatban Ígérünk mindent. Mind halálig való hűséget, soha el nem fogyó szerete­­tet és hálásan emlékező sziveket. És jaj, az ün­nepi percek tovatűnnek. A Péterek a próbálta­­tás éjszakáján nem is egyszer, hanem háromszor tagadnak le mindent és a főpohárnokok harmad­napra már semmire sem emlékeznek.......... És most elérkeztem oda, amit egyszer vala­kinek el kell mondani, ami itt feszül például kö­zöttünk, amerikai magyarok között s lehet, hogy másutt is. Testvér, a. lelkipásztor szeretetével fogom meg a kezed, a gyógyítani akaró orvos komolysá­gával hallgatom a szived, a sokat szenvedett ma­gyar őszinte karjával ölellek meg és mondom el Neked az igazságot. Vedd tőlem úgy, mint test­vértől. Nézd, közel állok Hozzád, egy az álmunk, egy az imádságunk s közös a reménységünk. A- mit mondok egy szelíd figyelmeztetés, inkább em­­lékeztetés akar lenni. Legelőször is elhiszem Neked, hogy otthon a főpohárnoki méltóságig eljutottál, vagy talán itt emelkedtél addig. Olyan körülmények közé kerültél, hogy a világ szerint illik elfeledni azt, aki szárnyakat adott lelkűnknek, aki megtanított járni, szent eszményekkel töltötte tele lelkünket, aki a magasba nézni tanított meg mindannyiun­kat, egy szóval a lelki édesanyánkat, vihartépett, szenvedő anyaszenfegyházunkat. A görög mithosz szerint az, aki a Létbe fo­lyón ktrfesztül ment, elfeledett mindent. Testvér, Te tévedésben vagy, mert nem a Léthe folyón, hanem az Atlanti Óceánon keresztül kerültél ide, vagy más óceánon át valamelyik más földrészre. És mégis, mégis mindent elfeledtél. Az ameri­kai kontinensen lévő egyik egyházunk egy kis gyülekezetnek megfelelő csoportot1 mentett ki a mindent elnyeléssel fenyegető szörnyeteg torká­ból. Az elmúlt nyáron az a hír érkezett ide, hogy a kimentett csoportból csak 2 és fél százalék jár templomba. Nincsen-e joga megkérdezni Jézus­nak: “Avagy nem tizen tisztulának-é meg? A ki­­lence pedig hol van?” Én pedig minden bántás nélkül idézem az igét: “És nem emlékezék meg a főpohárnok Józsefről, hanem elfeledkezék róla.” Vagy ha nem feledkeztél el róla s ha egyet­len egyszer elvetődül is a templomba, akkor el­maradásod okát ezerféle módon is igazolod. Gyar­lók és képzetlenek a szolgák; az egyháztagok mű­veletlenek, darabosak. Még Amerika sem vál­toztatott rajtuk, ezek magukat akarják szolgálni, nem Istent. Szégyenlem magam miattok és szé­gyenlek közéjük menni. A templomuk is félre­eső helyen van, szebbek az amerikai egyházak. Templomuk és népük messziről elárulják, hogy idegenek itten. Tudom, hogy ezer érvet hoznál fel arra, hogy miért nem jársz a templomba és ez vonatkozik nemcsak új-amerikás, új-délameri­­kás, új-ausztrál magyarokra, hanem a templo­maikat kerülő régi magyarokra is. Testvér, minél több érvet hozol fel templomaink ellen, annál jobfbán kisír kővévált szived hitetlensége és nagy­­nagy hálátlanságod fajtád és egyházad iránt. Testvér, mi tagadás, amerikai magyar reformá­tus életünk főpohárnoka lettél, akinek álmait egyszerű egyházunk, lelki édesanyánk segített valóra váltani, Téged1 imádságaival és áldás-kí­vánásaival eresztett útnak. A siker, a szerencse, a jólét, biztonság és szabadság csúcsán fenn ra­gyogsz, boldog ember... Jaj, csak ennek a boldog és annyira biztos életnek ne volna ennyire szo­morú a refrénje: “És nem emlékezék meg a fő­pohárnok Józsefről, hanem elfeledkezék róla.” II. — Milyen szomorú volna, ha József sorsa a főpohárnok emlékező tehetségére és hálájára vol­na bízva. Akkor József sohasem kerülne ki a börtönből. Jönnek az élet legnagyobb kérdései, amiket meg kell oldani. Megáll az emberi ész s nincs embereknél segítség. Es ekkor, ha tetszik, ha nem, az élet nagy Ura elé kell állami és valla­ni nagy alázattal, nagy bűnbánattal, amint a fő­pohárnok odaállott: “Szóla azért a főpohárnok a Fáraónak, mondván: az én bűneimről emlékezem e napon." Igen, az ember emlékezik és kell is, hogy em­lékezzék. A Szentírásban mindig erre szól a pa­rancs: emlékezzél. Emlékezni kötelesség, a felej­tés hiba, mulasztás, bűn. A mi lelki édesanyánk, az anyaszentegyház a Megváltónkról való drága képekkel, szent szenvedéllyel igyekezett meg­tölteni a lelkünket. A felejtéskor kidobáljuk e­­zeket a képeket s valami fontosabbal töltjük tele a lelkünket. Mi ez? Arany, élvezet, ez a vi­lág. Megüresedett lélekbe valaki beköltözött; az elfelejtett egyház helyébe valaki új lakó köl­tözött. Ember, neked nem szabad felejteni. Te legfeljebb csak egyet feledhetsz el, azt, hogy Te valaki vagy. Felejtsd önmagadat, felejtsd el, hogy valaha főpohárnok voltál, vagy Isten kegyelméből itt lettél azzá az új hazában. De emlékezzél arra, hogy Isten drága üzeneteit. Igé­jét, ígéreteit és zálogait az elfelejtett egyházon keresztül küldi számodra. Keresd fel csak a Hoz­zád legközelebb eső, atyáid hitét őrző, egyszerű magyar templomainkat. Menj be és ülj le azok közé, akiket Te szégyenlettél, akik egyszerű, sok esetben iskolázatlan, d!e hűséges, melegszívű testvéreid. Isten amerikai magyar életünk leg­nagyobb áldásait és csodáit az ő egyszerű, de ál­dozatos szívükön keresztül küldötte számunkra, amikor egyházakat és templomokat építettek. Hidd el nekem, hogy itt csak annyi barátunk és dicsekedésünk van, akiket és amiket egyházun­kon keresztül szereztünk. Nagyon sok ember csak annak köszönheti erre a földre való jutását, hogy egyházaink vannak, amelyek fölött olyan könnyen tör pálcát a hitetlen hálátlanság. Én nem mondom, hogy Te nem tartózható! bele más fajta közösségbe is, de hidd el, egyszer le­pereg az idő és mindenkinek haza kell menni. Te hová mégy?

Next

/
Thumbnails
Contents