Evangéliumi Világszolgálat, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1954-01-01 / 1. szám
4 EVANGÉLIUMI VILÁGSZOLGÁLAT MEDDIG SZABADSÁG ÉS METTÖL DIKTATÚRA? Első pillanatra könnyűnek látszik megmondani, meddig beszélhetünk szabadságról egy politikai rendszernél és mettől kell a megbélyegző szót kimondani: diktatúra. Hamar rájövünk azonban arra, hogy korántsem olyan könnyű a határpontot megtalálni. Persze ha egymás mellé tesszük Amerikát és- a Szovjetet, akkor minden további fejtegetés és bizonyítás szüksége nélkül kijelentjük, hogy előbbi a szabadság hazája, utóbbi felett pedig a világtörténelem legszigorúbb diktatúrája a kegyetlen ur. De hol van a kettő között az átmenet határpontja? Mikor válnék a szabadság hazája diktatúrává vagy mikor mondhatnék a diktatúrára, hogy a szabadság hazájává vált? Hol lenne az a határpont például, amelytől egyik oldalon erőskezü, céltudatos államfő és szilárd államvezető-apparátus áll, másik oldalán viszont már diktátor, ha mindjárt nem is kegyetlen, nem is véreskezü, de diktátor? A kérdést könnyen teszi nagyon is kuszálttá és nehezen megválaszolhatóvá, ha arra gondolunk, hogy a történelem folyamán — távoli vagy közeli múltban — hány esetben volt egy államvezetőség kezében diktátort hatalom, amit diktátort módon gyakorolt is, mialatt államvezetés és nép egyaránt szabadnak (vagy éppen demokratának) tudta magát; viszont hány olyan eset volt, amikor a demokrácia minden külső kelléke és színe meglenni látszott, a lényeg mégiscsak diktatúra volt azonban. Nem is beszélve arról, hogy politikai tudósok diktatúrának nevezhetnek egy konkrét esetet — ami a politikai tudományok elvei szerint úgy is van — a nép viszont egyáltalában nem érzi annak. Ugyanez fennállhat éppen megfordítva is, egészen addig a végletig, amikor az amerikai rendőrbiró előtt a 25 mérföldes zónában 80-as sebességgel hajtó autóvezető méltatlankodva fizeti ki az 50 dollár pénzbüntetést, mondván: “Hát ha ez nem diktatúra ...” Korántsem akarjuk ezt a kérdést egy másfél hasábos cikkben megoldani. De egy gondolatot a megoldáshoz szükséges sokhoz, ime, hozzá szeretnénk adni. A gondolatra úgy jöttünk rá, hogy egy németországi hirt olvastunk. A hir szerint egy nyugatnémetországi tudós azzal a kérdéssel fordult a keletnémetországi uralom alatt lévő Weimar könyvtárához, hogy küldenének el neki egy “Mérnöki tudomány-és csodakönyv’’ cimü kéziratból egy lapot, persze fotókópiában. A tudós az emelők történetéről irt könyvet. A weirmari könyvtár nem teljesítette a kérést azzal a megokolással, hogy a szóbanforgó lapon az emelő alatt egy ágyú képe van. Ez tökéletesen érthető is lett volna. Hogyan is lenne elképzelhető, hogy a Kelet és Nyugat közötti jelenlegi hidegháború és feszültség idején ágyuk képét csak úgy egyszerűen kiszolgáltassák az ellenséges oldalnak. Tudomány ide, tudomány oda, a képet katonai célokra is fel lehet használni, s ki tudja, hogy a tudományos érdeklődés örve alatt nem közönséges kémkedés volt-e ez esetben a tulajdonképpeni cél. Ismételjük, ez mind tökéletesen érthető is lett volna és a weimari könyvtáros, aki megtagadta a fotókópia kiszolgáltatását, éberségéért jutalomra is bizonnyal igényt tarthatna —ha... Ha az illető lap, aminek fotokópikus másolatát a nyugatnémetországi tudós kérte, nem 1420-ból, tehát 533 évvel ezelőttről való lett volna. Azt mondjuk erre, hogy ez a keleti diktatúra égbekiáltó ostobaságát bizonyltja? Mondhatjuk. A lényeg azonban nem itt van. Túlságosan könnyű lenne a kérdést az ostobaságra, müveletlenségre hivatkozva elintézni. Az alapmotívum nem ostobaság, hanem félelem. Világos, hogy modern fegyverek képét, leírását egy ország sem fogja megküldeni az ellenségnek vagy általában idegen hatalmaknak, bármenyire is a szabadság hazája legyen. Aki pedig mégis eljuttatja, az kém vagy hazaáruló. A motívum ez esetben nem oktalan, ostoba félelem, hanem az ország biztonsága, polgárai életének épségéért, boldogságáért való félelem. Más eset, amikor kitiltják a más országokból jövő filmeket, elégetik a diktatúra “eszmei” vonalával nem egyező könyveket, a határon még egy képesuj ságot sem engednek be, polgáraik számára egyszerűen megtiltják, hogy külföldre utazzanak, a külföldön állomásozó katonákat pedig hazaérkezésük után ellenőrző és nevelőtáborokba zárják előbb. Itt már másféle félelem az irányitó, egy tisztességgel és szabadsággal tarthatatlan rendszer mesterséges uralmáért való remegő félelem. Anynyira remegő, annyira hisztériás félelem, hogy 1420-ból való ágyuk képét sem meri kiadni. Mindezek alapján mi az az egy gondolat, ami segíthet a szabadság és diktatúra határának megvonásához? Csak ennyi: ott van szabadság, ahol nincs félelem. H. A. A KOLUMBIAI HELYZET Az Evangéliumi Világszolgálat már több alkalommal adott hírt a kolumbiai protestánsüldözésekről. Az amerikai egyházi sajtó most összefoglaló adatokat közöl a kolumbiai helyzetről. Ezek szerint a protestánsok üldözése 1948-ban indult meg erőteljesen ebben az országban. Az evangéliumi egyházaknak akkor 8 ezer úrvacsorázó tagja volt. Az üldözések ellenére ez a szám négy év alatt 12 ezerre nőtt. A vasárnapi iskolákban 15 ezer gyermek tanul és az evangéliumi istentiszteleteket még vagy 50 ezer ember látogatja, anélkül, hogy ténylegesen csatlakoznának a gyülekezetekhez. Az evangélium tehát közel 80 ezer emberhez ért el rendszeresen. 1948 óta az akkor fennállt 213 protestáns templom közül 42 pusztult el teljesen, igen sok erősen megsérült és közel egy tucatot a kormány kobzott el. Ugyanezen idő alatt 46 új gyülekezet keletkezett. Az iskolák közül 110 protestáns elemi iskola szűnt meg, 54 kormányrendeletre, 56 erőszak vagy fenyegetés következtében. Ma 104 protestáns elemi iskola működik (vasárnapi iskolákat nem számítva). Megjegyzendő, hogy Kolumbiában körülbelül egy millió gyermek nem jár iskolába, mert nincs iskola elérhető távolságban. A lakosságnak közel fele analfabéta. Az üldözések során megölt kolumbiai protestánsok száma 51. Az üldözés hevessége csökkent amióta Gustavo Rojas tábornok és a hadsereg vették át a múlt nyáron az ország kormányzását. A tábornok azt is Ígérte, hogy a bezárt protestáns iskolákat ismét megnyithatják. Ez azonban a római katolikus klérus nyomása folytán meghiúsult. Rojas elnök egy nemrégiben mondott beszédében kijelentette, hogy a protestánsok a “rossz bánásmódot” azzal hívták ki maguk ellen, hogy beleavatkoztak a politikába. Ami nyílt beismerése annak, hogy Kolumbiában nemcsak a vallásszabadság, hanem a politikai szabadság is meglehetősen gyenge lábon áll. Kolumbiából jelentik egyébként azt is, hogy a kormány szerződésben évi 420 ezer dollárt biztosít 20 éven keresztül a római katolikus egyháznak missziói célokra.
