Evangéliumi Világszolgálat, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1954-02-01 / 2. szám
L EVANGÉLIUMI VILÁGSZOLGÁLAT 5 SOKFÉLE REMÉNY (Keresztyén reménység) Életem során sokszor megkérdeztem önmagámtól, hogy mi reméltet engem? Mindjárt az elején megvallom, hogy Krisztusra, a legnagyobb élő reménységre, csak éppen a legutolsó tíz esztendőben gondolok reménységgel. Miért? Mert a kérdésben rejlő problémára soha senki nem vezetett rá. Ez pedig a legsúlyosabb vádak egyike. Felületes és üres keresztyénség pince-sötétségében gyökeret eresztő krumpli-élet, melyből sohasem lesz szárbaszökkenés s azon virág, vagy kivált gyümölcs. Ez csak olyan élet, ami rothadásban folytatódik s így enyészik el a maga sivár állapotában. Ilyen volt az én keresztyén életem. Krisztusban nem reménykedtem, mert ezzel a gyomrom sem lett tele s a cipőmet sem talpalta meg a cipész. Anyám sírig tartó betegségét sem gyógyította meg. Testvéreim világba való züllését sem akadályozta meg. Életünk máról-holnapra, reménység nélkül. Ha volt, az egészen más természetű volt. Ha nem lettek volna kézenfekvőbbek, szükségesebbek, sürgősebbek, akkor minden bizonnyal nem is élnénk. Mert valami reménység nélküli életet el sem tudok képzelni. Mikor gyermek voltam, reméltem megnövök. Mikor inas voltam, reméltem segéd leszek. Mikor katona voltam, reméltem őrmester leszek. Mikor őrmester voltam, kissé halványan reméltem, tiszt leszek. Mikor nőtlen voltam, reméltem megfelelő élettársat s gyermekáldást, melyben örömöm lesz. Mikor nős voltam, reméltem: majd házat veszek. Aztán megöregszem és nyugdíjba megyek és elszöszmötölök halálomig. Reméltem, — hogy gyarlóságom egészen kiteregessem, — egyszer megnyerem a főnyereményt. Gazdag leszek és szegény gyermekek intézetét felállítom. Mert én nagyon, de nagyon szegény gyermek voltam. Még apám sem volt, hát reménységem hogy lehetett volna? Jóllehet ő 70 esztendős korában halt meg. Az életben mindig volt valami fontosabb reményleni való, mint Krisztus. Még akkor sem voltam Krisztusreménységgel, mikor bombákkal vertek körül. Vagy amikor csak egy méterrel arrább lőtték le a társamat. Ekkor is abban reménykedtem, hogy vége lesz és újra békességben lesz részem. Pedig nem mondhattam magamat Istentől elrugaszkodott valakinek. Már tizenhét éves koromban a debreceni kollégiumba jártam biblia-órára. A Keresztyén Ifjúsági Egyesületnek voltam vezető tagja. Budapesten dr. Karácsony Sándor egyetemi tanár imaközösségébe jártam. Sok cikket írtam ifjú társaimnak Krisztusról. Hívtam őket az élet becsületes és tisztességes oldalára. Hát mégis kérdezheti mindenki, mi volt a hiba? A magam részéről azt válaszolom, nem ismertem az embert. Mi köze ennek a reménységhez? Nagy. A hadifogság rothadt szalmáján, lötty kosztján, menekült lágerek mocsarában, erkölcstelen feredőjében ismertem meg az embert s magamat. Ekkor jutottam odáig, hogy mást nem érdemiünk, mint azt, amit kaptunk. Ez százszázalékosan jogos volt. Az ítélő Isten alapos igazsággal ítélt meg. Alaposan reánk vert s mi “felnőtt gyermekek’’ rosszabbak vagyunk a kicsiknél, mert legalább azok megértik, miért kaptak ki. De mi nem, mert csak a botot látjuk, de a karlendítés indokát nem. Ha egy kicsit is tudnánk a bűnhődésből a büntetés kiérdemlésére gondolni, akkor megértenénk Istennek Krisztusban való reménységét, akit nem az Ő, hanem a mi számunkra rendelt annak. Az életben az évek, hónapok, hetek és napok, sőt az egyes óráknak szinte más és más természetű reménységei vannak. Ez az élet. A Krisztusban való reménység késői valóság, amit akkor óhajtunk igénybe venni, mikor az élet mesgyéjén már áthaladtunk. A testi ember így gondolja. Vagy ami ennél lényegesebb, nem is tud róla. Krisztus reménysége számomra örökéletet jelent. Mert érettem áldozta fel magát. Addig, míg a váltság kérdése nem tisztult ki, nem gondoltam a halálra és főleg nem az azontúli életre. Nem a lélek halhatatlanságát értékeltem, hanem a test összes szükségleteit. Ezek voltak azok a sokak, melyek legyőzték az egyet, a lelket. Az sohasem érezte kínosan az éhséget, szomjúságot, ruhátlanságot, mint a test. Csak amikor az igazgyöngyöt megszereztem, akkor adtam érte az összes szedett-vedettet. Azóta sokszor restellem önmagam együgyüségét. Csodálkozva kérdezem, hogy lehettél ilyen? Ostoba voltam. Gyötörtem ezernyi kétségekkel az életem. Holott érett gyümölcsöt szedhettem volna a saját fügefámról, — mint ahogyan manapság teszem. Sokféle a remény. Ahány ember, nem annyiféle, hanem ezerszer, vagy még többször megszorozva. S ez, amit én meg mertem vallani, — ez lehet sok száz- és százmilliónak a helyzete, akik még odáig sem jutottak, hogy beismerjék. Azért bír a kommunizmus oly erővel, mert azonnali s kézhez vehető reménységet ígér. Mx keli az indus százmillióknak? Kenyér. Kínai százmillióknak? Ugyanaz. Az öt világrész reménytelenjeinek? Ugyanaz. Amerikában azért jó az itteni demokrácia, mert bőségesen enni ad. Gazdag kényelmet ad és biztonságot még a szegénynek is. Ahogyan fogságban megismertem a hajdani j ólélőket, fogadom, hogy nyomorúság esetén az itteni ember sem lenne más az összes függetlenségi, vagy más alapokmányokkal. Nagyon messze van az ember Krisztus reménységétől. Csak meg kell próbálni egy kicsit. Akad minden százból néhány mártír, az biztos, de a nagy többség hamarabb akarja testi, mint lelki szükségleteit kielégíteni. Sőt az utóbbi kárára gondolkodás nélkül az előbbit fogja szükségesebbnek látni. Mi az oka ennek? Miért nincs reménység? Hol van a reménység folytatása: a hit? Ami nem látott, csak reménylett dolgoknak a valósága? Az egészet abban látom, ahogy Madách írta: Elhagytál Ádám, én is elhagylak téged. Vissza az élő Istenhez. Az élő Krisztushoz. A dolgozó Szent Lélekhez. Több meggyőző bizonyossággal. Legalább annyit a léleknek, mint a testnek. Vessünk többet, hogy abból arathassunk. Ez a legújabb, amit János a Jelenések könyvében megírt. Az összes jelek a világ végére utalnak. Orgiákat ülnek, melyeket Krisztus eljövetele előttinek jelzett. A történelmet ismerve Krisztus születésétől napjainkig úgy szólván minden századnak megvolt a maga sajátos ideje, melyből ugyancsak lehetett erre a második eljövetelre gondolni. A régiektől ez a legújabb, az anyagelvüség, abban különbözik, hogy attól kell félni, hogy a lelket öli meg. Régen csak a testeket ölték. Most pedig a lelkeket s ebben valóban van félni valónk. Most aztán nyugodtan lehet a konferenciázó Világtanács elé terjeszteni, hogy a mi a lényegesebb? Előbb olyan helyzetet teremteni, hogy legyen biztonsági érzés, vagyis jólét, mert akkor az anyagelvüség veszélyét ideigóráig el lehet odázni? Teremteni munkásnak való nyugalmi állapotot Krisztussal, modern berendezkedésű háztartással és sokatígérő mindenfajta szórakozással? Akkor senkinek sem kell kommunizmus. Vagy az éhest és boldogabb állapotban lévő jóllakot- • tat arra nevelni, hogy mindent úgy kell eltűrni, ahogyan esik, mert így krisztusi? így nyeri el az élet koronáját, ha folytonosan nélkülöz. Nem ágál, nem tör másra és i
