Evangéliumi Világszolgálat, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1954-02-01 / 2. szám
Kiadja a Magyar Evangéliumi Világszolgálat 2 2. Szám 1954. FEBRUÁR V. Évfolyam TESTVÉREK VAGYUNK Valahonnan megszerezte elmünket a Magyarok Világszövetsége és küldi a “Hírek a Magyar Népi Demikráciából” cimü heti lapját, mely pár hónap óta Ízléses kiállításban, nyomtatva jelenik meg. Szívesen nézzük meg a közölt magyar arcokat és örömmel vesszük azt, hogy a magyar élet zöme még egyáltalán ott lehet a Duna-Tisza táján. A magyar élniakarás megnyilatkozásain örülünk. Örülünk a képnek, melyen a Margitsziget ősi fáiból láthatunk néhányat. Emellett aztán egész sereg dolog van, aminek nem adunk hitelt, vagy aminek olvasása ellenérzésünket, fájdalmunkat, bírálatunkat és határozott ellenállásunkat hívja ki. Ismerjük a kényszert, mely alatt népünk nyög és tudjuk, hogy ha véreink szabadon nyilatkozhatnának meg, akkor sok olyan dologra nem kerülne sor, amit most a kényszer előhív. A “Hirek”-ben 1953. november 28-án a 9-ik lapon többek között ez a közlemény jelent meg: “A magyar római katolikus papság a november 23-án Bécsben összeült Béke-Világtanács ülésére diszalbumot juttatott el Andics Erzsébet, az Országos Béketanács elnöke, a Béke-Világtanács tagja utján. A nagyalakú diszalbum négy nyelven irt lapjain felsorakozik aláírásával a magyar katolikus papság megyei békebizottságainak sokszáz választmányi tagja. A katolikus papok a többi között a következőket Írják: ‘... fáradságot nem kímélve, a Béke-Világtanács óriási munkát végzett ezideig is az emberiség áldásos békéjének megóvásában. Munkáját a népek hálája kiséri . . . Bármilyen nézeteltérés támadna is az államok között — tárgyalóasztalok mellett, milliók életét megkímélve — oldják meg békésen az államférfiak . . .’ ” Ugyanakkor, mikor immár nyolc év óta a “tárgyalóasztalok mellett” való minden komolynak vehető eredményt meghiúsított a monopolkapitálista Szovjet, amely színjátszó Béke-Világtanáccsal próbál port hinteni az emberiség szemébe, ugyanakkor otthoni egyházaink papjai és lelkipásztorai kénytelenek szépet mondani, dicséretet zengeni az istentelen kormányzat minden megnyilatkozása felett. Kénytelenek, mert nyomás alatt mindenki úgy él, “ahogy lehet”. Mi huszonkét évig “ahogy lehet” létet éltünk Erdélyben a románok alatt és ezért meleg szívvel együtt érzünk azokkal, akik Majláth Gusztáv, Nagy Károly, Makkai Sándor vagy Márton Áronként (melyikük ameddig bírta ideggel, hittel vagy évekkel) bármely időben, bármilyen elnyomás alatt kénytelenek “ahogy lehet” életet folytatni. Népük fogságát megosztva, népük érdekében, NEM lázadnak, hanem viselik a fogolyfelügyelők sorsát, maguk is foglyokként, hogy annál kevesebb ütés érje szerelmük népét. Mi nem ítéljük el azokat, akik a legmegpróbálóbb időkben a magyar egyházak élére kerültek. Mig hálás elismeréssel állunk meg azok előtt, akik valamilyen formában eddig nyilvánvalóan mártír sorsot szenvedtek (Ordas, Mindszenty, Ravasz és oly sokan mások), nem mondunk ítéletet azok fölött, akiket ma sokan árulóknak, “békepapoknak”, “békelelkészeknek” bélyegeznek. Az idő majd megméri, hogy ki milyen bölcsen engedelmeskedett Istennek. — Különböző idők különböző felelősséget adnak és különböző engedelmességet követelnek. Ami 1948 első hónapjaiban mártiromság volt börtönnel, ugyanaz mártiromság lehet azóta börtön nélkül az egyházak vezetésében. Ma a legfőbb keresztyén magyar programm az élet megőrzése. És ki őrzi jobban a magyar életet? Az otthon “ahogy lehet” módon dolgozó papok, lelkészek és nép, aki nyelvében, hagyományában és álmaiban magyar marad, vagy az emigrációban mellét döngető és sok otthoni küzdőt elitélő magyar, akinek gyermekei már botorkálnak a magyar beszédben és álmaik már nem magyar álmok? Ilyen kérdésre csak mindenki személyesen felelhet meg. Sz. BARÁTSÁG ÁRNYÉKBAN “Érdekes uj tényeket közölt a prágai cseh egyházi lap, a Kostniské Jiskry, a múltbeli csehmagyar egyházi kapcsolatokat illetőleg” — Írja a magyarországi protestáns egyházak által közösen kiadott “Hungarian Church Press” 1953. novemberi 17-iki száma az 5-ik oldalán.
