Evangéliumi Világszolgálat, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-07-01 / 7-8. szám
8 EVANGÉLIUMI VILÁGSZOLGÁLAT ég és új föld csodájának, amikor “a népek, mint testvérek, egymást szeretve Istenben élnek.” Ma már látjuk, hogy ezek a reménységek túlzottak voltak: a technika vívmányai nemcsak összekapcsolnak, hanem szét is választanak bennünket; az Egyesült Nemzetek intézményében nemcsak egységesítő törekvések folynak, hanem nagyon sokszor bomlasztó erőfeszítések is; és az Egyházak Világtanácsa sem mutatkozik olyan összefogó erőnek, hogy a hozzá fűzött reménységeket zavarmentesnek mondhatnék. Ma már látjuk, hogy az egység kérdése sokkal nehezebb, sokkal mélyebb, mint ahogy azt gondoltuk és néha egyenesen olyan komplikáltnak látjuk ezt a problémát, hogy lemondunk minden reményről, s az egységet a lehetetlenségek és képtelenségek kategóriájába sorozzuk. Nézzük azért most meg, mit mond Isten Igéje erről a kérdésről! Az optimizmusban és pesszimizmusban vergődő embernek mit mond Isten az egység titkáról? Hadd kezdjük ott, ahol vagyunk! Egy idegenbe szakadt magyar nem régiben a következőket írta egyik levelében: “Itt kb. 5,000 magyar él. Nyolcadik hónapos itt tartózkodásom alatt akkora széthúzást találtam, olyan szakadékként szétválasztó ellentéteket, amelyeket lehetetlen áthidalni. Ahányan vannak, annyifelé húznak. Midenki saját, de keresztülvihetetlen szörnyű elképzelése szerint kíván a jelenben dolgozni, s a jövőt építeni. Mindenki vezetni akar, csak az a baj, hogy nincs kit. Szidják az amerikai Nemzeti Bizottmányt, szidják a legitimistákat, ócsárolják a demokratizmust, de a nácizmust is. Halálos ellenségként feketítik egymást a hatóságok előtt. Honfi honfira vádaskodik...” Óh, micsoda húsbavágó illusztrációja ez a levélrészlet annak, hogy az egység nincsen meg ebben a mi világunkban! — S ha őszinték vagyunk, akkor megláthatjuk azt is, hogy ez az ellenségeskedés nemcsak körülvesz bennünket, hanem mi magunkban is hódít. Pál apostol nem szégyelte ezt bevallani: “Nem a jót cselekszem, melyet akarok, hanem a gonoszt cselekszem, melyet nem akarok... Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint, de látok egy másik törvényt az én tagjaimban, mely ellenkezik az elmém törvényeivel és engem rabul ád a bűn törvényének, mely van az én tagjaimban. Óh én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?...” Látod-e testvérem, hogy ez a világ és ez az élet nem az egységnek és harmóniának a birodalma, hanem a meghasonlottságnak, ellenségeskedésnek és kettéosztottságnak a harci területe? Csak a vak nem látja ezt. Miből magyarázható ez a szomorú tény? Mi az oka mindennek? Isten Igéje nem hagy kétséget a felől, hogy mindez azért történik, mert a színfalak mögött ott van egy láthatatlan mestere a megosztásnak, az ördög. Igen: ennek az átkos romboló megosztottságnak az oka nem az, hogy mi magyarok vagyunk, még csak nem is az, hogy mi testből és lélekből állunk, hanem az, hogy van egy szellemi hatalom, amelyik gonosz* tevékenységeivel ketté hasítja az egész teremtettséget minden szférájában, vagy ahogy Pál apostol mondja: meghasonlást támaszt égen, földön és föld alatt. Ne mosolyogj hát fölényesen, kedves testvérem, mikor az ördögöt hallod emlegetni, mert van ördög. A múlt század racionalizmusa próbálta ugyan kilúgozni gondolkozásunkból a személyes ördög létének a tényét, ma azonban mélyenlátó írók, theológusok és lélekbúvárok újból hangsúlyozzák, hogy egy személytelen gonosz feltételezése egy személyes ördög helyett filozófiailag meggondolatlan, theológiailag helytelen és pszichológiailag veszedelmes. Mi az ördög tevékenységének legjellemzőbb vonása? Versengés Istennel: Isten nélkül olyanná lenni, mint Isten, teremtő, önálló, uralkodó magatartást venni fel Istennek való alázatos engedelmesség helyett. Mint ahogy Milton írja, az ördög hitvallása ez: “Jobb a pokolban uralkodni, mint a mennyben szolgálni”. S óh, ki ne venné észre, hogy ez az a “filozófia”, amely bennünket embereket is annyira jellemez. A történelem egy véres dráma arról, hogyan akart az ember istenszerü lenni Isten nélkül, hogyan hallgatott az ördög régi ösztönzésére: “Olyanok lesztek, mint Isten, ha magatok veszitek kezetekbe életetek irányítását...” A szomorú tapasztalat azonban az, hogy valahányszor az ember visszautasította ördögi titánkodásában azt, hogy az Istennek való áldozatos engedelmességben találja meg léte értelmét, mindannyiszor élete megüresedett, lealacsonyodott és oszlásnak indult egy ellentétekben emésztődő, törvény és rend nélküli társadalomban. Mint ahogy az Ige mondja: “Amiképpen nem méltatták az Istent arra, hogy ismeretükben megtartsák, azonképpen odaadta őket az Isten métatlan gondolkodásra, hogy illetlen dolgokat cselekedjenek; akik teljesek minden hamissággal: balgatagok, összeférhetetlenek, szeretet nélkül valók, engesztelhetetlenek, irgalmatlanok...” (Róm. 1:18-31) Természetesen soha egyetlen kor sem bírta hosszú ideig ezt az emésztő meghasonlottságot. Az ember igyekszik segíteni helyzetén, keresi a kiutat a zűrzavarból. Dr J. Mackay szerint különösképpen a bölcseség és a hatalom által próbálta megteremteni a kívánatos egységet: hol egy újabb beszme, hol pedig egy újabb vasmarok jelent meg a történelem színpadán, s próbálta egységbe fogni a széthulló, meghasonlott emberiséget. Azonban, ahogy Dr. Mackay kimutatja, sem ragyogó eszme, sem brutális egyházi, vagy politikai hatalom nem volt képes megteremteni a békés harmóniát a meghasonlott világegyetemben. — Korunknak egy másik evangéliumi gondolkodója meg arra mutat rá, hogy ma kb. négy úton-módon próbálja az ember megtalálni az élet egységesítő központját: 1. exiztenciálizmus, 2. kommunizmus, 3. internacionaizmus, 4. vallásosság. Szinte mind a négy próbálkozás kilátástalan. Az exiztenciáizmus — legalább is
