Evangéliumi Világszolgálat, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1953-01-01 / 1-2. szám

EVANGÉLIUMI VILÁGSZOLGÁLAT

3

CURA PASTORAUS

Lelkipásztor* levelezés

Olvasóink beérkező levelei a “nehéz kérdésekének olyan sorát tartalmazzák, amelyekre gondos összegezés és csoportosítás mellett is csak hosszabb idő alatt engedheti meg kis terejedelemben és nagy időközökben megjelenő lapunk a megnyugtató és kimerítő válasz megadását. így sem tudjuk egy öntésből elmondani az egyes kérdésekben mindazt, ami szükséges, hanem majd vissza-visszatérünk ugyanazon problémákra. Vegyük hát ezeket súlyúk és sürgősségük sorrendjében:

Nehézségek és akadályok

Ha nem írnák Olvasóink, akkor is jól tudnánk, hogy világrészek szerint és országonként milyen tengernyi nehézség és akadály meredezik, milyen mélységek és szakadékok tátonganak, milyen kisértések veszik körül mind régebben, mind újabban szétszóródott Testvéreinket. Az éghajlathoz hozzáedződés betegségeitől, a szokatlan és nehéz munkától, a nehéz megélhetéstől, a testvértelen ridegségtől kezdve az idegen nyelvekhez, szokásokhoz, erkölcsökhöz való kényszerű alkalmazkodásig, vagy az ezek elnyelő ereje elleni küzdelemig, sem szere sem száma nincs ezeknek a válogatott gyötrelmeknek.

Ha egy verébre fehér olaj festékkel egy-két foltot ragasztanak, a többitől való ezen eltérés miatt a megbélyegzett verebet lekopasztják, egyedüliségbe száműzik vagy agyoncsipdelve széttépik verébtársai. Rajtunk pedig sok ilyen fehér pont van, hitünktől, nyelvünktől, látásunktól és értésünktől kezdve sajgó emlékeinkig és vágyódásainkig.

Hordoznunk kell ezeknek a terhét és “szégyenét”, mert letépni és kivetni magunkból nem is tudhatjuk, nem is akarhatjuk.

Nem érdem ezeknek a kereszteknek a hordozása, amelyek könnyűek és gyönyörűségesek a hűséges lelkek számára.

A mi érdemünk ott kezdődik és azokban van, amiket ezeknek a nehézségeknek és akadályoknak ellenére mégis meg tudunk lenni mindabból, amiket szent feladatként szétszóralásunk sorsa reánk rótt.

Ezekről az eredményeinkről írjunk egymás vigasztalására és erősítésére.

Mi lehetséges és mi nem lehetséges?

"Mindenek lehetségesek azoknak, akik hisznek."

Ezt az Igét jól tudjuk, mégis újra meg újra felvetődik a kérdés, vájjon lehetséges-e megvalósítani a Magyar Evangéliumi Világszolgálat célkitűzéseit: szétszóratásban élő népünk hitében és műveltségében való megtartását? Hiszen szétszóratásunk múltbeli tanulságait ismerve, jelenségeit látva és jövőjét tekintve, a jelek azt mutatják, hogy nem lesz lehetséges. Hát nem is lesz azok számára, akik nem hisznek benne; az ilyenek nyilván ne is csinálják, mert abból jó nem jöhet ki.

Más következtetésre jut azonban az, aki a múltakat csak példának tekintve, annak kudarcaiból tanul.

Pár évtizeddel ezelőtt még a fizika és mekánika legkiválóbb művelői is lehetetlenségnek állították, hogy gépi erővel hasznos terheket lehetne a levegőbe emelni és eszelős bolondoknak bélyegezték azokat, akik ezzel a problémával nem restelték foglalkozni. S imé ma már sok tonnás teherszállító repülőgépek szelik keresztül-kasul a levegő óceánját. Ezzel együtt ezer meg ezer más nehéz probléma is megoldást nyert és a lehetetlenségekből valóság lett az anyag és erő világában.

Ki tagadhatja azt, hogy a szellemi-, erkölcsi és társadalmi mozgalmak világában, sőt az államelvekben is, nemcsak rossz irányban, hanem a fejlődés távlataiban is uj lehetőségek intenek felénk? Éppen azért, mert most zűrzavar és visszaesés van, bizonyos, hogy a küszöbön álló uj világ béke-korszakának emberiségére a jó és nemes törekvések irányaiban más és több szabadságjogok napja kél fel, mint amennyit a múltakban láttunk és uj lehetőségekre tágul ki ez a mai száz vasfüggönnyel lezárt horizont.

Mi hiszünk ebben a jobb világban, erre készülünk és ennek méhében melengetjük a mi népünk jobb jövőjének hitét.

Ez a mi úttörő munkánk ma még csak a magvetésnél tart. Vetésünknek most tele van, cudar fagyasztó szelek fújnak reá, varjak kárognak felette s elvetett magvainkat a közönyösség rideg takarója borítja.

De a mi szivünkben a “vezeklő vigadozások zsoltárának” biztatása zeng: "Hozd vissza Uram a mi foglyainkat, mint patakokat a déli földön! A kik könnyhullalással vetnek, vigadozással aratnak majd. A ki vetőmagját sírva emelve megy tova, vigadozással jő elő, kévéit emelve. (126. zsoltár.)

A nyelv — kérdés

Ebben a kérdésben, — mint általában az elidegenedés folyamatainak tekintetében —, két ellentétes felfogás szétfeszülő átlóján keresik Olvasóink az igazságot.

Az egyik felfogás az anyanyelv megtartását és gyermekeink ajkán való megőrzését becsületügynek tartja és a hithüség tartozékának vallja. A másik felfogás pedig kiveti az üdvösség feltételei közül a nyelvi kultúrához való hűségét és egy praktikus életbölcselet alapigazságaként hirdeti: “Minek tartsuk meg azt, aminek semmi hasznát nem vesszük!”.

A maga szempontjai szerint mindkét felfogás megtalálja a maga igazolását. Az első is, hiszen az Egyesült Államokban 5-6 egyházhoz tartozó s egyformán az elidegenedés utjain járó magyar reformátusok “denominációik” szerint maguk is más felekezeiüeknek tartják a többieket. Ezt csak elidegenedésük irányaira érthetik, minthogy magyar lelkészeikben és magyarnyelvű istentiszteleteikben lényegi különbség nincsen.

Itt rá kell mutatnunk arra a tényre is, hogy odahaza a magyar nyelvterületek nagyobb felén általános dolog, hogy magyar testvéreink gyermekkoruktól kezdve 2-3 nyelven beszélnek s nem tapasztalják, hogy ez gyermekeiknél “lelki zavart” okozna, amire itt sokan hivatkoznak, annak igazolásául, hogy miért zárják el gyermekeiket magyar anyanyelvűk megtanulásától.

Az egynyelvüség nagy népek kétes erénye, amiben sok gőg, beképzeltség van és a közfelfogás korlátoltságának a forrása.

Mi magyarok azonban kis nép vagyunk. Nekünk méltóságunk sérelme nélkül szabad és szükséges több, de legalább két nyelven beszélnünk. Már csak azért is, hogy ezzel megsokszorozzuk önmagunkat, minthogy a közmondás szerint: “Mindenki annyi embert ér, ahány nyelvet beszél.”

A lélektan kutatói jól tudják, hogy a következetes gondolkodásnak, a bemélyedő és áttekintő képességnek egyik kulcsa a nyelvek tanulása. Olyan ez, mint az agy-giruszoknak újra felszántása és boronálása mindig uj ismeretek magvetése elé.

Idegenben élő magyar családjaink számára amenynyire a kötelesség és okosság parancsa, hogy gyermekeiket uj országuk nyelvére megtanittassák, — olyan kézenfekvőén természetes és áldott lehetőség, hogy