Evangéliumi Világszolgálat, 1951 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1951-01-15 / 1. szám
2. oldal EVANGÉLIUMI VILAGSZOLGALAT bénán bemenned a mennyek országába,^ semhogy egész testtel vettetned a gyehenna tüzére ’. Annak az asszonynak, aki Jézus lábát illatos olajjal kente meg, — parázna múltja után kellett uj életet kezdenie. (Lukács 7:36-50) És sikerült neki. Bizonyára nehéz volt ez, valamint az is például, hogy az évtizedeken át zsaroló életet folytató Zákeus, a fővámszedő, teljesen uj magán- és társadalmi életet kezdjen. Az ifjúságát elvesztegetett embernek is nehéz lehet leszámolva a múlttal és megsiratva az elvesztegetett erőket uj életet kezdenie a kevés maradékkal; de hä elfogadja a bocsánatot, akkor ez a bátor, az emberhez illő elhatározás és törekvés minden esetben sikert eredményez. Másik élettörvényt is láthatunk a megbocsátás és az uj életkezdés vonatkozásában: Minél több hibát, mulasztást és bűnt követett el az, aki most rájön arra, hogy még mindig kezdhet szép, igaz életet, — annál hálásabb lesz az élet Urával szemben; annál nagyobb szeretettel ragaszkodik ahhoz, aki az életét alapjában véve széppé, boldoggá és áldássá alkotta. Innen érthető az a lendületes lelkesedés, mellyel a régebben bűnös nő Jézushoz ragaszkodott. Ezzel szemben Simon, a főfarizeus, kinek házánál a bűnös asszony Jézusra öntötte az olajat, Simon, aki azt gondolta, hogy nagyszerű tettet hajtott végre leereszkedésével, mikor Jézust meghívta a házához; de aki annyira már nem ment, hogy az akkori szokásnak megfelelően vendégének legelőbb is udvariasan vizet adjon lábai megmosására és ezzel iránta megbecsülését fejezze ki, - ez a farizeus megérteni sem tudta azt, hogy az asszony szeretete lehet egészen tiszta, őszinte és önzetlen szeretet, mert korábbi életéhez már annyi köze sincs az asszonynak, mint a kéményből a tegnap felszállt füstnek a kályhában ma melegítő fához. Teljesen újjá lehet, megváltozhat az ember, mindent újrakezdhet, mihelyt megérti az élet értelmét és mihelyt gondolkozását az igaz élet törvényei töltik be és tetteit azok igazgatják. Teljesen átrendeződnek az ember sejtjei. Uj ember lesz a régiből. Ez nem mese, hanem gyakorlati tapasztalat. vagy kis csoportjaikkal verik mellüket, hogy ők “meg is fogják adni” népünknek a szabadságot és miegyebet. Ha nem volna hő vágyunk, hogy népünk minden tagja Isten szerint való alkotó, munkás része legyen nemzetünknek, akkor a hatalmasat, a jelentős embert mutató pojácákat néznénk ilyen emberekben és kacagnánk bohóságukon. De mivel nemzetünk életében mindenkire nagy szükség lesz a maga helyén, ezért úgy érezzük, kötelességünk a ferdeségekre rámutatni. Először is a felszabadítást nem az emigrációba került magyarok fogják elvégezni, ha minden erejüket beállítják is majd annak a munkának szolgálatába. Ha a nyugati nagy demokráciák valamelyik vezető államférfia tette volna a fenti kijelentést, akkor komolyan gondolkozhatnánk azon, hogy mi is van e mögött a kijelentés mögött. Igaz: nekik az a szokásuk, hogy az ilyen kijelentéseket alaposan alátámasszák s ez alátámasztásban legtöbbször nem hiányzik az Istenre való alapvető hivatkozásuk. Másodszor azzal mindnyájunknak tisztában kell lennünk, — különösen azoknak, akik politikában részt vettek —, hogy az otthon maradt magyarságnak mind a felszabadulásában, mind pedig a reá következő élete eldöntésében lesz olyan nagy szerepe és munkája, hogy “a tiszta demokráciába gyökerezett szabadságot” nem a nyugatról hazamenő honfitársai kell, hogy megadják neki. Ők majd még azt a kérdést is feltehetik, — és mindenki mérje le, hogy méltán-e —, hogy vájjon a nyugatra menekült, vagy utazott és majd hazatérő honfitársaik kinnlétük esztendei alatt elsajátitották-e a nyugati demokráciában meglevő szabadság-gondolatokat és szabadsággyakorlást. Az itteni demokrácia ugyanis nem olyan rendszer, melyben a szabadságot a népnek úgy “megadják” kegyes politikusok. Ilyen és hasonló megnyilatkozásokat hallva és olvasva, világossá válik előttünk az, hogy äz emigráns magyarság körében miért van annyi ellentét és miért van olyan kevés egyetértés és még kevesebb céltudatos együttműködés: Túl sok az elbizakodott és elbizakodottan, vezetni akaró ember. Ezek, természetszerűen, nem juthatnak egységre. Nincs meg az az alázat bennük, mely képessé tenné őket sajátos, hivatásszerű helyük megtalálására és feladatuk alázatos, kitartó betöltésére. Ez magával hozza azt, hogy múlt hibáikat (sőt olykor véres vétküket) megbánni és jóvátenni nem hajlandók, hanem inkább nagyhangú kijelentésekkel próbálják azokat eltakarni; sem pedig másoknak megbocsátani nem akarnak. A beképzeltség, gőg és hamis magabizás az öngyilkosság legbiztosabb eszköze a nemzet életében. A baj az, hogy nemcsak a beképzelt vezető szenved, hanem százak és ezrek élete pusztulhat el az ő bűne miatt. Vagy mások vérhullása nem számit, csak a maguk bőre meneküljön meg? Ki fogja megadni a magyar nép szabadságát? E kérdésről érdemes úgy is gondolkozni, hogy miután már a katonai és politikai felszabadulás bekövetkezik: ki fogja megadni a szabadságot annak a népnek, amelynek már ezer esztendővel ezelőtt vérében volt a demokratikus szabadság gondolata és gyakorlata? És a szabadságnak a magyar nép részére megadásában mi a szerepe az Istennek, — nem a szólamszerü Istennek, hanem annak, Akiről úgy tudjuk, hogy “ahol az Urnák Lelke, ott a szabadság”?! Ha népünk szabadságának adója nem ez a Lélek, akkor számunkra semmit sem ér, ha egy időre viszszakapja is szabadságát a történelmi változások során. De annyi biztos, hogy amint visszakapja, azt csak úgy tarthatja meg, ha alázatos emberek vezethetik, mint a megbízatásuk idejére elsők az egyenlők között. AKARJA-E TESTVÉRÜNK, hogy Magyar Evangéliumi Világszolgálatunk fennmaradjon? Ha nem küld pénz-segitséget, rövid idő múlva meg kell szüntetnünk szolgálatunkat.
