Evangéliumi Világszolgálat, 1950. augusztus-december (1. évfolyam, 1-5. szám)

1950-09-15 / 2. szám

EVANGÉLIUMI VILÁGSZOLGALAT

5. oldal

Az amerikai magyarság és a magyar sorskérdések.

Senkinek sem könnyű mássá formálódni, mint akinek született és nevelkedett. Az sem könnyű dolog tehát, hogy Duna-—Tisza-közf magyarból amerikai magyarrá legyen valaki. Mint az átültetett fának, úgy az átültetett emberi életnek is fokozott életigénylésre és időre van szüksége ahhoz, hogy az uj talajban gyökeret verjen, termőképes legyen. Ez a folyamat minden, csak nem fájdalommentes. Akik átmentek rajta, tapasztalatból tudják ennek igaz voltát. Az ide vagy oda vándorlás éppen ezért mindig egyéni döntés, önkéntes elhatározás dolga kellene hogy legyen. Az eredeti világából kiszakadt ember sok mindent megbocsáthat, csak azt a kényszerítő erőt nem, amelynek kiszakadásában esetleg része volt. Ez még akkor is fájó sebe marad, ha uj hazájában jóra fordította Isten a dolgát. Ezt szintén önkikéből tudhatja mindenki, akinek régebben vagy újabban a családi, baráti, népi köréből kiszakadás és másutt begyökerezés átélése jutott osztályrészül. Korunk elvadultságának egyik legbeszédesebb szemléltetője az, hogy népmilliók erőszakos áttelepítéséből nemzetközileg szentesített vagy elnézett politikai nagyüzem lett.

így látván a honváltoztatás dolgát, vessük fel immár a kérdést, hogy önkéntes mozgalom volt-e a magyarság Amerikába vándorlása, vagy kényszerítő körülmények is szerepeltek mögötte?

Az amerikai magyarság formálisan önkéntes bevándoroltakból alakult ki. Formálisan senkit sem kényszeritettek az idejövetelre, az otthon elhagyására. A 19-ik század végi és a 20-ik század eleji bevándorlókat ez különböztette meg a kossuthi emigrációtól és ez különbözteti meg a második világháború nyomán Magyarország elhagyására kényszerűitektől, a DP (displaced person) néven ismertektől. Az igazság annak megmondását is kötelességgé teszi, hogy a századvégi és századeleji kivándorlás ellen küzdeni, védekezni igyekezett úgy a magyar állam, mint a magyar egyházak és a magyar társadalom. Papjelölt koromban én is olvastam pár prédikációt a “kivándorlás bűne” ellen. Ezeknek azonban legfeljebb annyi hatásuk volt, hogy aki kivándorlásra adta magát, az a papjától elköszönés nélkül hagyta el a faluját. Az amerikai magyarság tehát formálisan önkéntes kivándorlókból alakult ki.

A formális önkéntesség mögött azonban a kényszerítő körülmények egész sora húzódott meg. Az egyéni okok változatos serege mellett a fő-ok ez volt: Magyarhon egyszerű lakosai — magyarok és nemzetiségek egyaránt — tömegesen látták be, hogy az otthoni munkabérek és munkaalkalmak mellett bajosan vihetik annyira, hogy saját földjükön termett kenyéren, saját otthonaikban élő s igy anyagilag független, szabad polgárok lehessenek. Annak a pénznek a megszerzési reménységével, ami ennek az életálomnak a megvalósításához szükségeltetett,

Amerikába özönlöttek. Nem a- munka nélkül meggazdagodás lázálma vonzotta őket. Akiknek ilyen álmaik vannak, azok nem ki- vagy bevándorlók, hanem kalandorok. Az amerikai magyarság nem kalandorokból alakult ki, hanem dolgozni vágyó, keresetüket megtakarítani és azzal otthon földet, házat szerezni áhitó magyarokból. Az amerikai élet varázsa, az otthoni életnek kritikusabb szemmel áttekintése, az otthon mégegyszer kezdés meggondolása, a világháború országbomlasztása aztán szinte automatikusan megteremtették az amerikai magyarságot; azt a magyarságot, amelyik immár tudatosan mondott le az óhazába visszatérésről és tudatosan vált az amerikai nemzettest alkotó részévé, mert tisztábban meglátta az ide kényszerítő és az itten maradásra tanácsoló körülményeket is.

Milyen lelkületű és az összmagyarsághoz, annak különösen az ősi földön maradt részéhez miként viszonyuló magyarság ez az amerikai magyarság?

Ez a magyarság a lelkiségét megtartott magyarság. Noha kimondottan anyagi javak szerzésének vágyával indult útnak, mégsem vált materialistává. A lelke nem ment rá a hazát cserélésre. Kevesebb csomaggal és átmentett anyagi értékkel jött, mint akár a kossuthi, akár az újabb emigráció átlaga, mégis — hogy úgy mondjuk — gazdagon jött. Hozta magában a romlatlan, örök magyar lelkiséget; abból megteremtette a maga közösségi életét. Hozta hitét, munkaszeretetét, családias, tiszta erkölcsét, nemes egyszerűségét, törvénytiszteletét, gyökértelen kozmopolitizmust nem ismerő hazafias érzületét, amit teljes becsületességgel átruházott az óhaza képe mellé szivébe fogadott Egyesült Államokra is, nagy önfegyelemmel vigyázván arra, hogy annak hatóságai és sokrétegű nemzetteste előtt a legszebb vonásaiban képviselje a mindenkori magyarságot. Igyekezett nyelvében is élni, amig ez minden vonalon lehetséges volt, de elég hajlékonysággal birt arra is, hogy a “nyelvében él a nemzet” igazságán túl a “lelkében él a nemzet” igazságának a szemléltetője legyen. A megtartott lelkiség az, ami megtartotta az amerikai magyarságot. Jó lesz, ha mindjárt kezdetben megjegyzik ezt maguknak újabban jött véreink is és vigyáznak a lelkűkre. Ha ezt elmulasztanák, maga ez a saját lelkiségét megőrzött és a maga közösségi életét abból kiizzadt amerikai magyarság lesz a legszigorúbb kritikusuk.

Ez a magyarság — a kifogástalan amerikai államhűség mellett — az óhazai és általában az összmagyar sors iránt állandó szivbéli érdeklődéssel viseltető népcsoport. Rettenetes lelki mángorló volt az amerikai magyarságnak az, hogy előbb két világháborúban volt más táborban, most pedig a kommunizmus alatt van más táborban az óhazai magyarság. Különösen az Amerika felé irányított óhazai éretlen és felelőtlen nyelvöltögetések érintik érzékenyen az itteni magyarságot, mert szinte szabályos időközökben segítenek lerombolni a magyarságnak azt a jó nevét, amelynek megszerzéséért és megőrzéséért az amerikai magyarság pénzben kifejezhetetlen mértékig áldozott — kezdettől fogva. Az amerikai magyarság azonban, messze az emberi gyarlóság megfeledkezései, a napi politika és a világfordulatok hűl-