Evangéliumi Hírnök, 1999 (91. évfolyam, 1-12. szám)
1999-03-01 / 3. szám
10. oldal 1999. március László Imre: Ne vessünk rájuk több terhet! Az egyik legalapvetőbb emberi kísértés az, hogy nem nagyon tudom elfogadni a másik embert, ha nem olyan, mint én. Ha másképp viselkedik, ha nagyon eltérő a beszédmódja, az öltözködése és hasonlók. És nem gondolnánk magunk sem, hogy a mélyben talán egy igen-igen visszataszító érzelem húzódik meg, melynek neve: gőg. Csak én vagyok tökéletes, az a legjobb, ahogyan én csinálom, az én lelki igei látásom az egyedül helyes. Aki pedig másképp gondolokodik, másképp vélekedik és viselkedik, az letért a helyes útról, - hogy ne mondjam: eretnek. Pedig Isten még a teremtett világ csodáján keresztül is arra tanít, hogy a változatosság szép, vonzóvá teszi életünket. Elég, ha belegondolunk abba, hogy a Biológia, az Élet Tudománya mintegy másfél millió féle (!) állatot, és közel félmillió féle (!) növényt írt le eddig. És ezek mind különböznek egymástól. Mert Isten végtelen gazdag, - még ötletekben, színekben, elgondolásokban is. Csupán mi emberek, a kis másfél kilós agyunkkal gondoljuk, hogy akkor szép a világ, ha mindenki úgy gondolkodik, úgy viselkedik, ahogy én elképzelem és elvárom azt társaimtól. A Cselekedetek Könyvének 13. részében arról olvashatunk, hogy már az első keresztyéneket megkisértette ez a gondolkodás. A zsidókból lett keresztyének azt mondták magukban: Azért mégis csak az ezeréves mózesi törvény az igazi alap, körül kell metélni a pogányokat, ha hívőkké lettek, legyenek olyanok ők is, mint mi... De ezek a pogány-keresztyének sok mindenben mások voltak. Égyik talán még arra is vetemedett, hogy csak zöldséget egyen, mert úgy tanulta, másik meg egyik napot különbnek tartotta a másiknál, mert még nem szabadult meg az ilyesféle hagyományok alól. Jaj, kiálthattak fel a zsidó-keresztyének — mi lesz velünk, ha felhígulunk, ha egyik ezt tartja meg, a másik azt. Mintha a mai hívőket hallhatnánk ebben a siránkozásban. Mi lesz velünk, ha nem zilahi, váradi, vagy éppen nem budapesti módon fogjuk ezentúl dicsőíteni Istent? Mi lesz, ha a jó öreg harmóniumot felváltja a gitár, a dob, a trombita helyén más hangszer szól... Nem vezet-é ez vajon a keresztyén értékek felmorzsolódásához, nem válunk vajon ez által a világ fiaivá? Avagy nem az ördögnek adunk-é ezek által helyet? Kétezer éves ez a kérdés. Szeretném előre bocsátani: egyáltalán nem elítélendő az, ha valaki jónak és szépnek tartja azt, amiben felnevekedett, és egy kicsit arról ábrándozik, hogy mindenhol úgy kellene csinálni. A lelki bölcső, a lelki szülői ház tisztelete nagyszerű dolog. De ezt rákényszeríteni egy másik emberre már lelki erőszak. Viszont az is igaz, hogy ha bizonyos dolgokat beengedünk a gyülekezetbe, akkor már Isten országát romboljuk. Ha egy gyülekezetben a zene világi módon az önmutogatás eszköze lesz, ha a testvéri ölelés vagy a szeretet csókja titkolt erotikus gondolatok kifejezője, akkor az a közösség már megszűnik gyülekezet lenni. Az ilyen közösségben már nem az Úr Lelkének szabadsága uralkodik, hanem a sátán rendetlensége, ez a csoport már nem gyülekezet, és Jézus Krisztus nem ismeri el tulajdon testének őket. Isten igéje végtelen bölcsességgel elveti az uniformizálás, az egyformává tétel gondolatát. Nem akarja megcsorbítani az emberek személyiségét, hiszen az Isten ajándéka. Azt olvassuk itt, a 13. részben, hogy az apostolok gyűlésén egy félelmetesen bölcs határozat születik. Olyan bölcs, amilyen csak a Szentlélek jelenlétében születhet meg, - ezért is írják a levélben, hogy Tetszék a Szentiéleknek, és nékünk... Világosan kifejtik az apostolok, hogy van néhány olyan alapvető norma, amit ha nem tartanának be, akkkor már nem lennének keresztyének. Itt a paráznaság, a fúlvaholt állat, vagy a vér megevése, meg a bálvány-imádás olyan ősi, még Ábrahám előtti tiltásokat jelent, amik bizonyos okokból alapvetőek voltak már akkor is, és a mai keresztyének is elfogadják ezeket a kemény korlátokat. De a körülmetélkedés megléte vagy elhagyása, az újhold és szombat megtartása vagy figyelmen kívül hagyása, és hasonlók, már olyan dolgok, amiket ha túlhangsúlyoz egy közösség vagy ember, akkor nem lesz belőle jobb hívő, - ellenkezőleg: válaszfalakat épít. Minden gyülekezetnek meg kell, hogy legyenek azok az alapvető normái, amelyek nélkül az adott gyülekezet tovább már nem működik Krisztus testeként. Ezeken kívül pedig tiszteljük egymás más-ságát, és fogadjuk el őt olyannak, amilyennek Ura is elfogadja. Két dolgot azonban itt feltétlenül meg kell tanulnunk most Istenünk igéjéből, és az első keresztyének csodálatos viselkedéséből: Az egyik rendkívül fontos kérdés így hangzik: Ki döntsön ezekben a kérdésekben? Az igében pontosan látjuk a választ: Egy közösség alapvető normáit CSAK MAGA A KÖZÖSSÉG alakíthatja ki. Nem lehet tehát eltűrni azt, hogy egyik vagy másik testvér szűklátókörűsége, vagy éppenséggel szabadossága határozza meg egy gyülekezet rendjét. Ez még akkor sem megengedhető, ha az illető testvér - netalán egy csoport - végül is jóindulatú. Az, hogy valahol egyszer egy gyülekezetben a norma ez vagy amaz volt, kétségtelenül tiszteletre méltó. De semmiképpen nem tiszteletre méltó az, ha valaki ezt a viselkedési normát rá akarja kényszeríteni máshol, egy másik gyülekezetre. Legyen ez viselkedésbeli dolog, öltözködés, szolgálati rend, a két nem egymáshoz való viszonya, - és hasonló kritikus, vagy annak vélt kérdés. Figyeljük meg, hogy nem az egyik vagy másik fő apostol dönt ebben a kérdésben, még csak nem is a tizenkettő... Igaz, hogy a legtekintélyesebb, Péter, meg a megdicsőülés hegyén és Getsemánéban ott lévő Jakab elmondja látását, de a döntő szót a teljes közösség mondja ki. Rendkívül fontos a lelkipásztorok világos lelki látása, az elöljáróság megharcolt, megimádkozott véleménye, de lássuk meg, hogy ők csak döntés-előkészítő személyek, a döntést magát Jézus Krisztus Teste, a gyülekezet kell, hogy meghozza. A másik kérdés így szól: Vajon milyen módon lehet megismerni az Úr akaratát ilyen kérdésekben? A jeruzsálemi gyűlés pontos választ ad erre a kérdésre is, - érdemes megtanulnunk a módszert is tőlük. Nem is kell szinte mást tennük, csak követni őket. Azt olvassuk, hogy először is mindnyájan elhallgattak. Ez nagyon fontos készen állni a hallgatásra, elcsendesedni nem csak úgy, hogy imádkozom, hanem úgy is, hogy kész vagyok egyenlőre félretenni a saját véleményemet, - adott esetben felháborodásomat a másik viselkedésével kapcsolatban. Ez a kiindulópont, - a folytatás pedig így szól: Figyelmeztek arra, amit Pál, Barnabás vagy éppen Jakab szól. És ez egy nagyon szimpatikus viselkedés. Feltételezem, hogy abban a másikban is megszólal az Űr. De sok minden megoldódna, és milyen kevés fájdalommal, ha Isten gyermekei tudnának néha csendben lenni, és még arra is odafigyelni, amit a másik mond. Soha, de soha ne előzze meg a döntés azt, hogy először elcsendesedünk, és kész szívvel meghallgatjuk a másik mondanivalóját is.
