Evangéliumi Hírnök, 1983 (75. évfolyam, 2-24. szám)
1983-08-01 / 15. szám
4. oldal 1983. augusztus 1. NOK ROVATA Rovatvezető: Szerencsy Józsefné Nő konferencia elnök: Bányai Sándorné Alelnök: IQ. Sebestyén Jánosné Titkár: Nórák Lászlóné Pénztáros: Mrs. Henry Austin Szerencsy Józsefné Emlékezzetek . . . (ZSID.13:17) A Szentírás sokszor említi az emlékezés gyakorlását. Pál apostol az ő fogságában írt leveleiben is emlékezik . . . örömmel gondol a Filippibeliek ajándékaira . . . “...küldtetek nekem szükségemre . . . nem mintha kívánnám az ajándékot” — írja — “hanem kívánom azt a gyümölcsöt, mely sokasodik a ti hasznotokra.” (Fii. 4:16.) Az efézusbeli gyülekezetét emlékezteti: “...emlékezzetek meg arroi, hogy egykor ti . . . Krisztus nélkül valók voltatok . . . ” (Ef. 2:12.) Igen fontos emlékezni arra, honnan jöttünk ki: emlékezni Krisztus érettünk hozott áldozatára. Az emlékezés munkálja ki a Lélek segítségével azt a megbecsülést, amire figyelmeztet az Ige, az “őrállóul” rendelt, felelősséggel felruházott számadók felé; az ő munkájukért, éretted és sokakért elhangzott könyörgéseikért. Gondolj erre hálával! Mire emlékezel Testvérem velem együtt? A haladó életkorban a gyermekkor és ifjúkor emlékei elevenednek meg; és a hivő emberek hálát adva emlegetik szüleik áldozatát a nevelésben és példaadásban. Nem marad ki az emlékezésből a vasárnapi-iskola sem; még most is zengi ajkunk a drága éneket: “A vasárnapi iskolánk igen nagy áldás mireánk... Szeressük hát, szeressük hát, örömmel ezt az iskolát." Most már id. Szabadi bácsi az égből “dirigálja” az éneket, de te hálaadással emlékezve gyermekeid, gyülekezeted életére és jövőjére, énekeld csak tovább: “A vasárnapi iskolánk, igen nagy áldás mireánk." Milyen szép emléked van még? Édesapám hajléka volt az a hely, ahol minden vasárnap délután nagy volt a mozgás, örömmel tologattuk be — édesapám felügyelete mellett — a padokat a mellékhelyiségből a lakásba; mert jöttek a gyerekek! Jöttek vasárnapi iskolába! Jött Patera Albin néni tanítani a bibliai történeteket, mondtuk együttesen az aranymondatot mi gyerekek, s örömmel zengett ajkunkról az ének: “Szeressük hát, szeressük hát, örömmel ezt az iskolát! “Emlékezzél meg a te Teremtődről a te ifjúságodnak idején . . .” (Préd. 12:3.), mint isteni üzenetnek fontosságát látták a vasárnapi iskolát szervező, alapító testvéreink! Ezt az Igét olvasva csendes perceidben rájössz, mitől mentett meg, mivel áldott meg Istened, hogy ezt az üzenetet komolyan vetted . . . így nem marad ki emlékezésedből a vasárnapi iskolák drága áldása, a tanítók szeretete, fáradságuk megbecsülése sem. Voltál valamikor Tahiban? Rámában? Akkor tudod, mi az ifjúság emlékezése a Teremtőről! Boldog idő . . . áldott emlékezés! Visszahajt az emlékezésem a gyermekkorra. 7 — 8 éves kislány lehettem. Hajdúszoboszlón éltünk akkor, az ottani gyülekezetben történt annakidején, hogy tanultam egy költeményt és az ifjúsági órán előadtam. A dobogóról lelépve, az ottani népi viseletbe öltözött idős néni közeledett felém . . . átölelt, homlokomra egy csókot, kezembe pedig egy aranyszínű “egykrajcáros” pénzt nyomott! Felejthetetlen gyermeki öröm volt ez és egyben olyan biztatás lett részemre az “egykrajcáros” elismerés, hogy a keresztyén költészetet megkedvelve, minden lehetőséget kihasználva szolgáltam ezen tehetségemmel az Urat. Ez a buzgóság fűtötte bennem azt a gondolatot, hogy Balogh Hajnalka későbbi diakonissza testvérrel együtt más gyülekezetekbe a környéken is elmentünk “szavalni”. így történt, hogy egyik vasárnapot követő hétfőn reggeli 7 órakor, már erősen kopogott valaki házunk kapuján. . . Gerwich György volt, a gyülekezet lelkipásztora! Sietett a “szavaló” lányt elérni, mielőtt az iskolába elmegy . . . “Hát hói voltál gyermekem, tegnap az ifjúsági órán nem voltál jelen!” — kérdezi a lelkipásztor. “Hát Kispesten voltunk ‘szavalni’ Hajnalkával” — volt a válasz. A szülői engedély nem volt elég ennék a pásztornak hiányzott egy juha .. . korán reggel már ment utána! Milyen boldog emlékezés, hogy gondja volt rám! Mikor özvegy lettem, még egyszer kopogott ajtómon, már 80 éven felül voltak, drága feleségével együtt, két napot gyalogoltak, úttalan utakon, míg elértek hozzám, hogy velem együtt imádkozzanak! Sírva kérdeztem meglátva őket: hogyan tudtátok ezt megtenni? Mert te most is a mienk vagy! —volt a válasz. Már többet nem kopog ajtómon, de élete világít! Gerewich bácsi! — szóltam hozzá egyszer gyermeki bizalommal: miért nincsen a te leányaidnak Katicának meg Amálkának selyemruhája? “Azért gyermekem, hogy senkinek se fájjon a gyülekezetben, akinek arra nem jut!” Példaadó alázata testvérei felé a szeretet és megbecsülés jele. Nemrégiben egy testvérnőm boldogan emlékezett 50 év előtti bemerítéséről a Szamos folyóban. Másoknak a Duna hullámai az emlékei, sőt, ahol a holdvilág fénye aranyozta be a hitvalló bemerítkező arcát, ott minden mozzanat, öröm, felejthetetlen emlék. Azoknak a testvéreinknek is, akiknek — mint egykor a Katakombák mélységeiben — csak egy egyszerű medencében csapott össze felettük az alámerítés hullámvize. Volt, ahol fúvószenekar hangjai mellett léptek a hullámsírba; volt ahol a szabadban, térdükön imádkozó testvérek sorfala között lépdeltek a hullámsír felé a bizonyságtevő lelkek. Hálásak a ma is élő boldog tanúi ez időnek, csak emlékezzetek boldogan! Egyik magyar misszionárius testvérünk emlékeiből idézek, levelében írja: “Városunk az Argentin határtól 3 km-re van. Homokos, sivatagszerűség, takarva rettenetes tövises ősbozóttal. Esős és száraz évszakunk van. Az esős évszak rengeteg esővel, nagy nedvességgel, 42 — 47 C fok hőséggel. A száraz évszak pedig hideg, olyannyira rossz, mintha csontig szúrna a hideg. Viharos nagy szelek járnak, melyek igen magasra felemelik a homokfelhőket úgy, hogy nappal a napot is eltakarják. Este a homokfelhőktől nem látjuk a holdat, se a csillagokat heteken át! Ugye milyen érdekesen hangzik ez magyar fülnek, elhagyja ajkamat csak két szó: Édes hazám! Emlékezve az Úr szolgáira, imádkozzál érettünk! Az én hazám ... a te hazád . . .