Evangéliumi Hírnök, 1980 (72. évfolyam, 1-24. szám)

1980-11-01 / 21. szám

6. oldal

1980. november 1.

ség leikével vettem volna fel a felém dobott kesztyűt, az Isten országa szabályai szerint, egy bocsánatkérés és kézfogás pontot tett volna az incidensre.

Vegyük hozzá az elmondottakhoz a miliőt, amiben folyik a szolgálatunk. Magyar református lelkészek vagyunk — Amerikában! (Vagy aszerint, hogy ki melyik felekezethez tartozik közülünk, magyar római katolikus, baptista, adventista lelkész, prédikátor vagy — idegenben...) És, hogy a nekünk “két hazát adott végzetünk” mennyire nem költői formula, hanem vérre menő küzdelem, visszavonulás közben egyegy hídfőállás tartása, azt mi tudjuk igazán, akiknek hitbeli és lelkiismereti kötelességévé tétetett fajtánk, hitünk megtartása, prolongálása.

Aki kívülről és felületesen szemléli az amerikai magyar protestánsok gyülekezeti életét, érthetően felvonja a szemöldökét. Különösen európai szemnek és fülnek — enyhén szólva — szokatlannak tűnhetik az ebédek, hurka-kolbász árusítások, helyi irodalmi nagyságok és énekművészek behirdetése. Meg vannak győződve, hogy mi mást se csinálunk, csak e^zünk-iszunk, szórakozunk, és mindenek felett pénzt igyekezünk kipréselni még a kőből is.

Hogy a vád mennyire igaz, azt mi jobban tudjuk. Mi azt is tudjuk, hogy a legtöbb lelkésznek egyáltalán nincs ínyére, hogy több időt és nagyobb gondot kell fordítania arra, hogy kit nyerjen meg a következő ebéd megajánlására és kifőzésére, a templomudvar tatarozására, az elromlott WC megreparálására, mint ami idő és energia marad a lelki elmélyülésre és az Igehirdetés lelkiismeretes, a modern teológiai követelményeknek megfelelő megírására.

Gyülekezeti és pásztori küldetésünk központi kérdése mégis csak az volna, hogy mi célból, mire nézve hívott meg bennünket egy egyház? Mindenesnek? Építési vállalkozónak? Egyesületek koordinátorának? Művelődésügyi előadónak? — Vagy a lelkek gondozójának, az Isten országa programja meghirdetőjének, Jézusról, mint Megfeszítettről bizonyságtevőnek, tehát a posztomon akar látni engem az én népem?!

Jaj annak a gyülekezetnek, amelyik a papjából mindenest csinál, vagy megelégszik egy olyan pappal, aki nem akar több lenni, mint egy

mindenes! Eljött az ideje annak, hogy egyház és lelkipásztor egyaránt fellázadjon, felvesse a kérdést, hogy mi is valójában az egyház létének értelme, és Ki az, akit a lelkésznek ki kell szolgálni, akinek érdekeit, programját képviselnie kell?! Revízióra nem az szorul, ahogy forgolódunk nyelvünk és lelki-szellemi hagyatékunk megmentése érdekében. — Ahogy lehet, megtesszük, ami tőlünk telik. — Az elsődleges probléma az, hogy az Igehirdetésünk szinkronban van-e a Szentlélekkel? Még konkrétabban: miféle-kiféle Jézusom van nekem?!

Világosan kell látnunk, hogy ha egy gyülekezetben viszályok támadnak, vagy a lelkész válságba kerül, az nem mindig annak a jele, hogy Istennek személyes pere van velük. Ha megkérdezzük Istent, hogy miért nehezedik reánk a keze, a válaszából kiderül, hogy szeretetből cselekedte velünk azt, ami rossznak látszott a szemünkben. “Miért mondod Jákob és szólsz ekként Izráel: Elrejtetett az én utam az Úrtól, és ügyemmel nem gondol Istenem?! Hát nem tudod-é... akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk...” (Ésaiás 40:27,31).

Kegyelem, ha egy lelkész akár szolgálatában, akár egészségileg válságba kerül, mert az annak a jele, hogy Isten törődik velünk, és ő azt akarja, hogy színe elé járuljunk és megkérdezzük tőle, mi az, amit közölni óhajt? Csak a korcsok és nem a fiák, vannak fenyítés nélkül! “Mert, akit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, akit fiává fogad” (Zsid. 12:6).

Életem legválságosabb, ugyanakkor legértékesebb heteit nemrég éltem át. Úgy igaz, ahogy azt az apostol a saját tapasztalatából merítve, írta: “Bármely fenyítés ugyan jelenleg nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, ámde utóbb az igazságnak békességes gyümölcsével fizet azoknak, akik általa gyakoroltatnak” (Zsid. 12:11). A gondolatmenet zárószava: gyógyulás. Az Isten kezéből elfogadott, mert bűneinkért, mulasztásainkért jogosan adatott, fenyítés terve, szándéka sokkal nagyobb távlatú, mintsem mi azt elgondolhatnánk. Az Atya ugyanis nemcsak azt a betegséget gyógyítja meg, aminek tünete megmutatkozott, hanem a mélyben már meglévő és egy mégveszélyesebb halálos kórt

kitermelő vírusokat és mikrobákat is kiégeti Szentlelke tüzével.

Akit sorsa bajokkal látogatott meg, az első lépés, hogy kérdezze meg Istent, hogy mit csinált rosszul. Nincs vigasztalanabb látvány, mint egy lelkész, aki Istent és az ő akaratának kikutatását prédikálja, és őmaga nem hajlandó sutbavágni önigazságait, újabb és újabb bűnbakot keres, akire rákenheti ballépéseit és akit okolhat mulasztásaiért. Önvizsgálat helyett vád- és védbeszédet tart, és ami a tragikus, a válság méginkább elmélyül és a kór terjed.

Egy lelkész számára a legizgalmasabb ügy a saját igehirdetése.

Ha valaki autóvezetői vizsgát tesz, az írásbeli vizsgát ráhelyezik egy kivilágított és a helyes válaszokat mutató lapra. Ahol a jelölt válasza rossz, az ő lapjára azt bejegyzik, és ha a megengedettnél több a helytelen válasz, megbukik, új vizsgát kell tennie.

Az Igehirdetőnek is vizsgálják az igehirdetését. Az egyház Ura cselek - szi azt a Szentlelke által. A legtöbb lelkész gonddal vagy sebtében megválasztja prédikációja “tárgyát, témáját” és képességei szerint azt kifejti, szépen előadja, vagy eldörgi. Az atyafiak helyeselnek, van, amikor könnyeznek is. Úgy érzem, mély és maradandó gondolatokat közöltem a hallgatóimnak. Igehirdetéseim nyomtatásban is megjelentek, barátaim unszolására és anyagi tehetségemhez képest. Mások is mondják, magam mindenképpen tisztában vagyok azzal, hogy “nagy” igehirdető, filozófus kedély és kiváló szónok vagyok.

De, ha Isten jelentéstételre rendel és elkezd kérdezni, az első kérdése az lesz, hogy hány ember tért meg a bizonyságtételedre? Egyáltalán Jézus Krisztus adta magát a szentbeszéded “tárgyául”, Ő irányította a gondolatmenetet, és summázta a témát, ami kétezer év óta az örömüzenete az egyház mindenkori népének, hogy t.i. “úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (János 3:16)?!

Az igehirdetésünk revíziója elképzelhetetlen a “magunk revíziója” nélkül. Megtéretlen, Istennek át nem adott szívvel nem fogok tudni úgy prédikálni, hogy az a Szentiélektől elpecsételt legyen. Az igehirdetés