Evangéliumi Hírnök, 1980 (72. évfolyam, 1-24. szám)
1980-11-01 / 21. szám
1X 1980. november 1. 5. oldal w w"v ^¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥^¥^¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥ ry r* IGEHIRDETÉSÜNK REVÍZIÓJA A magyar nyelv értelmező szótára szerint újból való megvizsgálás, megtárgyalás, felülvizsgálás és ennek alapján történő, olykor lényegbevágó módosítás, változtatás. Amikor tehát az Igehirdetés revíziójáról beszélünk, két dologról esik szó. Az egyik, hogy oka van annak, hogy felül kell vizsgálnunk az Igehirdetésünket. A másik pedig, hogy a probléma lényegbevágó módosítást tételez fel. Elöljáróban hadd említsem meg azt még, hogy az Igehirdetésünk Revíziója rímben bennfoglaltatik, hogy nem általános-elvi síkon, hanem személyes érdekeltséggel akarok hozzászólni a kérdéshez. A lelkésztalálkozónak ugyanis az ad közösségi és felelősségteljes veretet, ha az előadó úgy veti fel a témát, mint ami a saját ügye és nyomorúsága is. Isten mostanában olyan megpróbáltatások elé állított, hogy a pánik és az indulat fázisai közepette rá kel-RADVÁNYI GÁBOR Radványi Gábor testvértől 1980. szeptember 29-én vettünk búcsút. A torontói gyülekezet hűséges tagja volt. Az utóbbi években azonban testi erőtlenség miatt nem látogathatta a gyülekezetét. Többször elmondta, hogy már szeretne az Úrhoz menni, megpihenni. A nehéz napokban, amelyek a Szentírás szerint olyanok, hogy az ember azt mondja róluk: “Nem szeretem ezeket”, Radványi testvér türelemmel, keresztyén alázattal viselte a testi erőtlenséget. Felesége példamutató hűséggel és szeretettel állott mindig férje mellett. Testvérünk az utolsó két hetet a kórházban nagy szenvedések között töltötte. Míg végre az Úr meghallgatta kérését és hazavitte megpihenni. Élt 84 esztendőt. Gyászolják: felesége, két fia, húga és kiterjedt rokonsága. Boldogok a halottak, akik az Úrban haltak meg!” lett döbbennem, hogy baj van a hitemmel. Aztán kiderült, hogy a “Hiszek Uram! Légy segítségül az én hitetlenségemnek” — könyörgések nálam is hatásosak voltak, mivel dolgaim megoldása végső fokon nem az én hitemen, hanem Jézus Krisztuson múlik. Az Úr előtt nincsenek megoldhatatlan problémák! Én is megtapasztaltam, hogy Isten nem egyszer, nem kétszer, de hetvenhétszer kész megbocsátani bűneinket és helyreállítani minket a kegyelemben. És én is elmondhatom, nagyon alázatosan, mert a bizonyságtétel lehetőségei Istenben nyugosznak: “ímé, áldásul volt nékem a nagy keserűség” (Ésaiás 37:17). Ha otthon és a Rákosi-korszak alatt az volt Isten intése hozzánk, hogy “hallgat az eszes ebben az időben, mert gonosz idő ez” (Ámos 5:13), az Egyesült Államokban viszont az a napiparancs: “Minden szabad nekem, de nem minden használ; minden szabad nékem, de nem minden épít” (I. Kor. 10:23). “Mert ti szabadságra hivattatok atyámfiai; csakhogy a szabadság ürügy ne legyen a testnek, sőt szeretettel szolgáljatok egymásnak” (Gál. 5:13). Ha már Rákosira hivatkoztam, hadd emlékeztessem bajtársaimat az országlása alatt oly gyakran hangoztatott kinyilatkozatatására: — Mi, kommunisták, különös emberek vagyunk. Hát én megduplázom az ötvenes évek e sejtelmes nyilatkozatát, amennyiben ezt mondom: — Mi, amerikai magyar református lelkészek még különösebb emberek vagyunk! Hogyne! Az egyházi statisztika szerint vannak csatlakozott, független, félpresbiteriánus, negyed-hollandus, stb. gyülekezetek és lelkészek, akik ráadásul magyarok is, kálvinisták is. Én eddig csak egyfajta kiadásával találkoztam: mindegyik gyülekezet egy kis Vatikán és a lelkészek pedig külön-külön egy pápa. Félretéve a tréfát, mindegy, hogy miféle egyházi fejléc alatt működünk, többé-kevésbé free lancerek, sajátmagunkon tájékozódó szabadosok vagyunk. Az amerikai magyar tájakon az egyházi helyzet ugyanaz, mint volt Korinthusban. Ott az NT. TROMBITÁS DEZSŐ 1 a Hollywoodi (Cal.) { Református Gyülekezet lelkipásztora i egyik azt mondotta: Én Pálé vagyok, a másik: Én Apollósé, a harmadik: Én Kéfásé. Ahelyett, hogy az egyik is, a másik is azt mondta volna: Én a Krisztusé vagyok! írigykedés, versengés és visszavonás lazítja a mi sorainkat is, és a fundámentumra, amit Jézus az ő szent vérével alapozott — ki-ki válaszoljon rá jó lelkiismerete szerint —, az egyik aranyat és drágakövet, a másik meg fát, szénát és pozdorját épített. Mindegyikőnk elmondhatja, hogy szolgálatunk kimenetele nem mindig a szándékon múlott. Hány jó kezdeményezést értetlenül, értelmetlenül leblokkoltak, abbahagyattak, mivel az egyház hangadói közül valamelyiknek más volt a véleménye! Viszont az is igaz, hogy hányszor mi voltunk a kerékkötőki jó kezdeményezéseknek, nem utolsó sorban amiatt, mert az ötlet nem tőlünk indult el. Az is keserű tapasztalat, hogy krajcáros gondok miatt ki kellett szolgálnunk embereket és véleményeket. “Keleten — mondta az egyik presbiter — az én időmben három papot menesztettünk, mert mást csináltak, mint amit mondtunk nekik. ” A keserű pirulák, amit egy lelkésznek le kell nyelnie, nemcsak a gyomrát fekszik meg, ami a súlyosabb, az Igehirdetésre is rányomja a bélyegét. Az “emotional stress” nem egy olyan prédikációmat sugallta, amiért utólag a fejemet vertem a falba. Üvöltöztem, az öklömet ráztam, éleshangú vezércikket fogalmaztam Igehirdetés ürügyén, és csodálkoztam, hogy a vérnyomásom 160 fölé ugrott és kihagyott a szívütemem. Pedig hányszor letettem a nagy esküt, hogy “nem érdemes belehalni dolgokba, mert holnap elfelejtjük, amibe ma bele akarunk halni!”. Százszor megtapasztaltam, hogy ez így igaz, és százegyedszer újra engedtem, hogy erőt vegyen rajtam az indulat és valami igazságtalanul ért sérelem. “Az Úr talán megbocsátja a bűneinket — mondotta William James —, de az idegrendszerünk soha.” Hozzátehetem: azok is egy életre emlékeznek “arra a bizonyos” Igehirdetésünkre, akiknek azt addresszáltuk... Ha hallgattam volna, vagy a szelíd-
