Evangéliumi Hírnök, 1980 (72. évfolyam, 1-24. szám)
1980-11-01 / 21. szám
4. oldal 1980. november 1. NOK ROVATA Rovatvezető: Szerencsy Józsefné N5i konferencia elnök: Bányai Sándorné Alelnök: Fülöp Árpádné Pénztáros: Mrs. Henry Austintin “Mindenben hálákat adjatok. Efézus 5:20. Mikor a Szentírás felhívását olvassuk — magunkra gondolva — látjuk, milyen gyarló, emberi erővel tehetetlenek vagyunk arra, hogy mindenben hálát adjunk Istennek. Bensőnket sokszor zavarja a gondolat, hogy betegségben, nyomorúságban, idegenben, elhagyatottságban, özvegységben, szegénységben, lehet-e hálát adni? A mi bölcs Istenünk nem kíván tőlünk lehetetlen dolgot, csak azt — mint Atya a gyermekeitől —, a teljes bizalmat Őbenne. Ha ez így van életünkben, akkor az előforduló próbák, vagy nehézségekben is tudjuk, hogy minden a mi Atyánk tudtával történik, és Ő irányítja a próba mértékét is. így mi is elérünk oda, hogy hittel el tudjuk mondani: “Uram! Te tudod miért engedted meg ezt életemben!” — és később megjön a felelet is, a megtapasztalás hálaadással, miért adta azt az Úr a mi javunkra. D. L. Moody, tapasztalatai során így emlékezik meg valakiről: “hálás mindenért” megjelöléssel életrajzában. “Egy ember, aki nemrégen adta át életét az Úrnak, mindig telve volt köszönettel és dicsérettel Isten iránt. A gyülekezetben elhangzott imádságai mindig így kezdődtek: ‘Hálát adok neked Uram!’ Egyik este az imaórán felkötött karral jelent meg. Megvágta a karját az éles gép, mégpedig olyan mélyen, hogy a véreret is érte. Elég súlyos volt a sebe. Mikor megláttam, magamban csendesen felvetődött a kérdés: ‘Vajon ma is hálaadással kezdi meg az imádságát?’ Aztán felhangzott ajkáról: ‘Hálát adok Neked Uram, hogy az öt ujjam ép, a sértetlen kezemen, és megvédtél a még nagyobb bajtól kegyelmesen’ — kezdte meg az imáját, amelyet könnyes szemekkel hallgattunk végig. ” A hálaadás egyik kívánalma, szükségessége a megelégedés. Elégedetlen ember nem tud hálás lenni semmiért sem. Az elégedetlen ember mindig többet vár, többet kíván, nem bír betelni és nem bír hálás lenni, mert neki sohasem elég. Nagy lelki kincs, isteni áldás a megelégedés. Mikor Pál apostolnak kérését másképp látta jónak az Úr, így felelt neki: “Elég neked az én kegyelmem” — és az Úr ezzel az “elég”-gel Pál apostolnak, a legnagyobbat, a leghasznosabbat adta, mert ezzel a kegyelemmel tudta elvégezni megbízatásának misszió-szolgálatát. Izráel népét csodálatos módon tanította Isten a megelégedésre, mikor lehullott az égből a manna. “Ez az a kenyér, melyet az Úr adott eledelül... Szedjen abból ki-ki amennyit megehetik... senki ne hagyjon abból reggelre” (II. Móz. 16:16 — 20). Az Igék szerint, a “mindennapi” kenyérrel való megelégedésre tanította népét. Az Úr nem ismerte el, az egy napi adagból másnapra félretett mannát sem, az mind megférgesedett (II. Móz. 16:35). Teljes bizalmat és engedelmességet vár az Úr népétől. Az Úr Jézus is úgy kérte imájában “a mi mindennapi kenyerünket, add meg nekünk ma...” Mi is mindennap adjunk hálát a mindennapi kenyérért, Istenünk mindennapi áldásaiért; és először azért a Megváltóért “aki vette a kenyeret és hálákat adott érte” — mielőtt életét adta érettünk, mert Ő az Életnek kenyere. Ha Ővele élünk, kegyelmében részesülünk, Ő tesz minket megelégedetté és Atyánk felé mindenért hálás gyermekeivé! Szerencsy J. -né =»«= Misszió mezőkről... FELLOWSHIP DINNER így neveztük Detroitban azt a jól sikerült disznótoros vacsorát, amelyet nőegyletünk október 4-én, szombaton este rendezett. A 142 vendég között ott voltak a torontói testvérek is 35-en, akik átjöttek mint szomszédok, hogy együtt örvendezzünk. Torontói testvéreink, természetesen, vasárnapra is ittmaradtak. A vasárnap délelőtti istentiszteleten újból megtapasztaltuk, a zsoltáros bizonyságtételét, hogy jó és gyönyörűséges az atyafiaknak együtt való lakozása. Mert ahol szeretetben együtt van Isten népe, oda áldást küld az Úr. így volt ez most is. Először a torontói ifjúság ének-, zene- és költeményszolgálataikkal örvendeztettek minket, azután pedig, mint minden hónap első vasárnapján, az Úr asztalának vendégségében részesültünk. Ahogy az apostol mondja: Egy a kenyér, egy test vagyunk sokan, és mindnyájan az egy kenyérből részesedünk. Az első gyülekezetekben, főként Korinthusban, az úrvacsorái istentiszteleteket szeretet-vendégséggel kötötték össze. Ez volt az Agapé. Az úrvacsorái istentisztelet után mi is közös ebéden vettünk részt. Nőtestvéreink úgy tettek, mint ahogyan az Úr a tanítványoknak parancsolta a galileai halmokon: “Szedjétek össze a maradékokat!” Nem telt meg tizenkét kosár, de megterültek az asztalok és mindnyájan megelégedtünk hálaadással. Ebéd után még jó együttlétünk volt imaházunk alagsorában, mielőtt testvéreinket Isten oltalmába ajánlva útra engedtük. Mindanynyian megerősödtünk abban, hogy a testvéri kapcsolatokat ilyen módon is ápolnunk kell. A Krónikás Haluszka Rózsa: Vasból acél Amíg a vas acéllá válik, Nehéz út, kemény küzdelem! S a munkáló mesterkezeknek Véget nem érő türelem. Törik, hajlítják, nem kímélik, Kohóban izzik olvadásig. Nagy munka az, s nehéz az útja, Amíg a vas acéllá válik. Amíg a vas acéllá válik . .. Lelkem is tudja, ez a cél. Fénytelen, rozsdaette vas volt, S ragyogni kezd már, mint acél. Lelkem is átment már a tűzön, S dicséretet mond mindhalálig, Mert nagy műve az ég Urának, Mikor a vas acéllá válik.
