Evangéliumi Hírnök, 1978 (70. évfolyam, 1-24. szám)
1978-09-01 / 17. szám
1978. szeptember 1. EVANGÉLIUMI HÍRNÖK 5. oldal NŐK ROVATA Rovatvezető: Szerencsy Józsefné Női konf. elnök: Dt. Haraszti Sándomé Alelnök: Bányai Sándomé Pénztáros: Kautz Edvinné Könnyhullatás . . . öröm . Történelmünk folyamán, nagyon sok embertársunk vére öntözte ezt a földet, amit a mi Istenünk az Edénkért gyönyörűségeivel nyújtott át az első emberpárnak. De talán nem sokat tévedünk, ha azt mondjuk, hogy amennyi vér, annyi könny is hullott ezen föld rögeire. Talán patak is lehetne a sok-sok emberi könnyekből... Míg a nőknek a könnyhullatása nem ellenkezik természeti adottságukkal, könnyező férfit látni, nézni, sokszor megrendítő élmény. Bár általánosságban női-gyengeségnek tartják a könnyeket, de a szentírás megemlékezik könnyhullató férfiakról is, nem is egy ízben. I. Móz. 27:38 vers így ír: “Áldj meg, áldj meg engem is atyám és felemelé szavát Ézsau és sír vala.” Mikor rádöbbent a felmérhetetlen veszteségre — az elveszett atyai áldásra — könynyeket hullatott ez a férfi-ember is. “Megemlékezék Péter Jézus beszédéről... mielőtt a kakas szólana háromszor megtagadsz engem; és kimenvén onnan, keservesen síra” (Mt. 26:75). Péter könnyei őszinte bűnbánati könnyek voltak. Ez komoly fordulatot jelentett az ő életében és olyan lelkierőt adott neki, hogy az ő egykor megtagadott Jézusáért, kész volt a mártír-halált is vállalni. Pál apostol az efézusi vénekhez intézett búcsú beszédében írja: “... én három esztendeig éjjel és nappal meg nem szűntem könnyhullatással inteni mindenkit... szolgálván az Úrnak, sok könnyhullatás és kísértés között” (Ap. csel. 20:19 — 31). Pál apostol, ez a kiválasztott edénye az Úrnak, az ő szolgálatának útjait könnyek öntözték. Az Istennek Fia, Jézus is “könynyekre fakadt”, mikor Mária sírva elmondja neki testvére, Lázár halálát — mert Jézusnak voltak részvét könnyei is. Majd Lukács 19:41 vers feljegyzi, hogy Jézus “... látván a várost, síra azon”. Ézsau könnyhullatással kereste az áldást... Péter bűne felett “keservesen síra”. Pál apostol “könnyhullatással szolgálta az Urat” úgy viselte szívén a gyülekezetek gondját. Jézus “látván a várost, síra azon”. Mit tenne ma Jézus, ha látná a mi városunkat, ha megállna keresztyén templomaink üres padsorai között? Mit tenne Jézus látva a sorvadó lelki életet? Jézus újra csak könnyekre fakadna. Elmondaná nekünk újra: "... sírjatok magatokon és a ti magzataitokon”. Könnyekre fakadna Jézus, mert csak az ajkak éneklik: “Apáink régi szent hite, nem leszünk hűtlenek mi se.” Nekünk is vannak könnyeink, híven teljesítjük Jézus azon szavait: “... sírjatok a sírókkal...”. Erre könnyen hajlandók vagyunk, könynyen elérzékenyülünk, de az “örüljetek az ömlőkkel...” már egy kiforrott krisztusi jellemet, abban őszinteséget és atyafiúi szeretetet is igényel. Pál apostol megkérdezte a damaszkuszi úton: “Mit akarsz Uram, hogy cselekedjem?” Az Úr válaszolt és azt cselekedte. De mi elfelejtjük sokszor megkérdezni az Urat, elfelejtjük a Szentlélek-tüzét kérni, hogy égessen el bennünk mindent, ami nem az O dicsőségét és az evangélium ügyét szolgálja. Valami elhomályosította a felelősségérzetet bennünk, a bűn útján haladó embertársaink iránt? Péter bűnbánata után, mikor megteljesedett Szentlélekkel, akkor lett az evangélium bátor hirdetőjévé. Jézus mondotta: “A Szentlélek majd mindenre megtanít titeket...” (János 14:26), csak kérjük hát testvéreim, hogy ne álljon meg könynyezve Jézus ajtóink előtt. Kérjük őszinte szívvel, s ha elnyerjük lesz öröm a könnyhullatás után, mert bírni a Szendéiket öröm, fény, ami utunkat megvilágítja, tűz, ami ég bennem és benned másokért és az Isten iránti szolgálatért. Szerencsy Józsefné A jellem olyan mint a fa, a hírnév, mint az árnyék. A hírnév az, amit mi gondolunk, a fa a valóság. * * * Bűn és imádság halálos ellenségek. Az egyik feltétlenül megöli a másikat. ANABAPTISTA SORS (,Széljegyzetek R.J. könyvéhez* *) A magyarországi újkeresztyén — anabaptista — irodalom terebélyesedő fájának egy frissebb hajtása ez a munka. Mindjárt a bevezető sorok (3. 1.) keltenek bámulatot. Egy magyarországi író, aki még napjainkban is “szektázik”. Csak azt nem tudni, milyen minőségben teszi ezt? Már 1945 előtt is nagyon szívesen használták így. A szektázás a maradi társadalom szótárának része, a nyugati demokratikus világban ósdinak, primitívnek hat. Arról sem tudunk, hogy a marxizmus frazeológiája kedvelné. Kétségtelen, hogy tudományellenesen hat. Ha a szerző művelt fő, akkor az anabaptizmust, mint az Atlanti Óceántól az Uraiig terjedő gazdasági, vallási és társadalmi rendszert nem intézheti el félkézzel. Minket hívőket leginkább az érdekel, hogy mi okozhatta Sárospatakon a XVIII. században virágzó gyülekezetnek a pusztulását. Legyünk éberek, vonjuk le a napjainkra is érvényes tanulságot. “A pataki habán-telep gyors és korai vesztét az okozta, ami korábbi szerencséjét és virágzását-, a vár gazdáihoz való teljes odakötöttség. ” A telepítő földesúr, I. Rákóczi György (1630 — 1648), de különösen annak hivő felesége Lorántffy Zsuzsánna alatt, 1645 —1660-ig, biztonságban, boldogságban éltek a pataki anabaptisták. Ez a nyugodalmas idő gazdasági fellendülést és szabadságot hozott. Az első nemzedék halála után azonban a béke és gazdagság arányában gyöngült a hit. A közömbös, a földesúr kegyétől függő utódok nem vették észre, hogy menthetetlenül a vagyon, az anyag szolgáivá törpültek. Amikor a sárospataki uradalom a katolikus Báthori Zsófia birtokába került, a pataki híres, száznegyvenéves Schola és az anabaptisták választhattak a hontalanság, vagy a katolizálás között. Az iskola tanulóival és tanáraival vette a vándorbotot és csak jobb idők beálltával jött vissza ősei örökébe. Az újkeresztyének maradtak, azaz katalizáltak. Ez az első ilyen eset a magyarországi anabaptisták történeté(*Román János: A habánok Sárospatakon. Sárospatak, 1959. 401.)
