Evangéliumi Hirnök, 1967 (59. évfolyam, 1-24. szám)
1967-01-01 / 1. szám
1967. január 1. Evangéliumi Hírnök 3. oldal Utitársunk 1967-ben legyen a remény! (Folytatás a 2. oldalról) vid, a menekült király. Katonái megindították a sorsdöntő ütközetet a jellemtelen Absolon ellen, aki életével fizetett lázadásáért. Másodszori kérelmére engedélyt adott Joáb Ashimásnak arra, hogy Dávidhoz szaladjon s amikor az őrtálló ráismert és tudatta Dáviddal, hogy ki az, aki az ütközet színhelyéről szalad, jót remélve azt mondta a király: "Jó ember az és jó hírrel jön.” Jézus hasonlóan emeli ki a jó ember tulajdonságát ezekkel a szavakkal: "A jó ember az ő szíve jó kincseiből hozza elő a jót..." (Lk. 6:45, a). A keresztyén ember nem kételkedik az Isten jóságában, hiszen számtalanszor érezte és tapasztalta azt és boldognak is érzi magát, amiért bízhat benne. Tőle csak jót vár, mert tudja hogy: “Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről való és a világosság Atyjától száll alá, akinél nincsen változás, vagy változásnak árnyéka.” Másik tulajdonsága Istennek az, hogy: Szereti gyermekeit. Minden cselekedete szeretetből fakad. Ebből indult el az üdvterv elgondolása. Szerelmes Fia megtestesítése és kegyelmének a világra való árasztása. Ezeket tudva, kellemes érzés kell legyen bennünk az, amit a reménység szóval fejezünk ki, mert a minden jónak forrásából merítettük azt, aki felől azt mondja Megváltónk, hogy az embereknél inkább ad jókat azoknak, akik kérik Tőle. Látjuk tehát ezekből azt, hogy mivel Isten a hatalom mindenek fölött, csak az történhet velünk, amit ő megenged s ebben a tudatban valljuk azt, hogy minden a mi javunkat szolgálja. A reménység önti belénk a munkakedvet is. Varázserővel állítja elénk a jövőt úgy, mintha már valóság volna. Az édesanya nem azt a kicsike gyereket látja, akit odaadással mosogat, öltöztet és táplál, hanem azt a délceg fiatalembert, aki méltó utóda lesz az édesapának. A tanító nem azt a semmihez nem értő, tudatlan gyermeket látja az iskolapadon, hanem a jövő építészmérnökét, országházi képviselőt, hajóskapitányt, hadvezért, vagy egyenesen egy államfőt. Szabadságharcosok nem a felkelés csúfos leverését látják, hanem a győzelem babérkoszorúját. Az egyházi bajnokok és mártírok nem a vérpadot látják, hanem az Evangéliumnak mindent átölelő teljes diadalát. Ezek a jövőbe látások teszik őket elszántakká és öntenek beléjük oroszláni bátorságot. A reménységben megtartó erő is van. Ez nagyon sok elkeseredett embert tartott már vissza az öngyilkosságtól. Rettenetes lelkiállapot az, amikor mindent bezárva, magát sötétségtől körülvéve látja az ember. Ez a nagyon kellemes utitárs, csodálatos munkát végez egy ilyen esetben, melyre ha megfelelő figyelmet fordít a Sátán által kiszemelt áldozat, átsegíti a lehetetlenen is. Úgy végzi csodálatra méltó munkáját, hogy egy picinyke fényt gyújt a sötét árnyak között s utána mindent elkövet, hogy felhívja arra a figyelmet és megindítsa a borúlátót a kicsike fény felé, s ahogy az közeledik, mindig nagyobb lesz a fénykör s végül eloszlik a homály teljesen és rózsaszín öltönyben látja már az előbbi sötétséget, amely palástot a kedves utitárs a remény vetette a megfélemlítő óriás vállaira és ennek meglátása elgyengíti a méregpoharat felemelni akaró kezet, fátyolt borít a revolverre vetett tekintetre, kiveszi az erőt a kötél felé indult lábakból és aztán mellé áll ez a kellemes utitárs, s letörli homlokáról a halál hideg verítékét és csendesen megszólal: "Semmi kárt ne tégy magadban, mert Isten mindent pótolhat és viszszaadhat neked.” Enélkül az angyali utitárs nélkül, a harangvirághoz hasonlítana minden ember. Lehorgasztott fejjel vonszolná a rossz kedélyállapottól összetört testét. Tudja ezt maga, ez a tündéri utitárs is és azért áll mellé az ifjú jegyespárnak és elkiséri őket az oltár elé s hullámzó érzelmeik közepette ajkukra ad egy bátorító mondatot: "Megáld minket az Úr, a mi Istenünk!” Aztán oda áll a bölcső mellé, amikor a boldogságtól duzzadó kebellel felé hajol az édesanya és segít feleletet adni neki erre a kérdésre: "Vajon mi lesz ebből a gyermekből?” De oda áll a koporsónál zokogó özvegy mellé is és elkíséri a mindent magába némított temetőbe s a hideg sírnál karonfogja s haza vezeti, mellé ül és kezdi fülébe idézni a jó Isten bíztató szavait. "Hagyd el a te árváidat, én eltartom, özvegyeidet is; bennem vessék reményüket." "Én az Úr vágok, a te gyógyítód.” "Ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de kezei meg is gyógyítanak.” "Mint férfiút, akit anyja vigasztal, úgy vigasztallak én...” Megszólaltatja Jézust is, aki csendesen így bátorítja: "Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is él.” így győzi meg a szomorú özvegyet arról, hogy akit a temetőbe kísért, nem halt meg, hanem csak elköltözött. De még itt sincs bevégezve ennek a bájos utitársnak a munkája, hanem ott lebeg fehér szárnyakon a haldokló szentek mellett is és segít nekik leszállni a halál árnyékának völgyébe. S aztán megmutatja a folyó túlsó oldalán elterülő gyönyörű tájat és a mennyei várost teljes pompájában. Látják a mennyei angyalokat és hallják azoknak kellemes éneklésüket. Feltűnik előttük Jézus, Akit csak hitben bírtak itt és amikor meglátják őt, boldogan suttogják elelcsukló hangon: Krisztus az én életem, Halálom nyereség, Tied vagyok örömben, Megyek Uram Feléd! Testvéreim. Induljunk karöltve a reménnyel az 1967. esztendő láthatatlan eseményei felé, mennyei Atyánk segítsége által, akit a Szentírás Reménység Istenének is nevez. "A reménység kertjében a jövendő győzelem babérja, az elkövetkezendő örömrózsája és a közelgő békesség lilioma terem.” Molnár A.
