Evangéliumi Hirnök, 1967 (59. évfolyam, 1-24. szám)
1967-01-15 / 2. szám
8. oldal Evangéliumi Hírnök 1967. január lő. (3. folytatás) Gondoljunk aztán az egyének testi és lelki küzdelmeire, ami őket istenkeresésre késztette. Ezek között volt Jób is, aki testi gyötrelmei között lelki megrázkódtatáson is átesett, míg végül mégis csak így kiáltott fel: "Jól tudom, hogy az én Megváltóm él!” Dávidot is a megpróbáltatás kényszerítette az Isten előtti megrázkódtatásra és prófétai látomásként Urának szólította azt, akinek testszerint ő volna atyai őse. De talán nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy Krisztus után Isten a próféták által jutott a legbensőségesebb viszonyba az emberrel. A próféták a szó teljes értelmében, Istennek szócsövei voltak, ök az üldöztetések közepette, börtönökben is szabadabbaknak tűnnek fel, mint üldözőik; lealázva is mindenki fölé emelkedtek úgy lelkileg, mint szellemileg, mert Isten eszközei lettek, népének megmentése érdekében. De nemcsak a korukbelieknek, hanem a jövő századok és ezredek embereinek is. Bennük valóban az Isten Lelke munkáik dott. Jól ismert előttünk a próféták óriásának, Ésaiásnak a Messiás felől való jövendölése, ami betű szerint teljesedett be: “Ki hitt a mi tanításunknak és az Ür karja kinek jelentetett meg? Felnőtt, mint egy vesszőszál Ő előtte, és mint gyökér a száraz földből, nem volt néki alakja és ékessége, és néztünk rá, de nem vala ábrázata kívánatos! Utált és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője, mint aki elől orcánkat elrejtjük, utált volt: és nem gondoltunk vele. Pedig betegségeinket Ő viselte és fájdalmainkat hordozd és mi azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől! és Ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van és az 0 sebeiből gyógyulánk meg. Mindnyájan, mint juhok, eltévelyedtünk, kiki az Ő útjára tértünk; de az Úr mindnyájunk vétkét reá veté. Kínoztatott, pedig alázatos volt és száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre vitetik és mint juh, mely megnémul az őt nyírok előtt; és száját nem nyitotta meg.” (Ésaiás 52:1—7.) Hol is van hát a választó fal az Ó- és az Újszövetség között? Hogyan válasszuk el kettőt a egymástól? Időszerint talán megtehetjük, de tartalmilag nem. A krisztusi lelkűiét megtalálható az ókor hivőinek életében is, mert Ő örök időktől kezdve egy és ugyanaz. Isten azt a kijelentést tette Izraelnek, amit tett a keresztyénségnek: Megtérés nélkül nincs üdvösség. Az ókorban kereshetjük az útjelző két, de a mi útunk előre vezet. Mily messze maradt már a Golgota is mögöttünk, de ami ott végbement, az a mi egyedüli reménységünk a jövőre nézve, mint ahogy volt azoknak, akik még maguk előtt láthatták azt. Istennek még sok titka van előttünk elrejtve, de azt már tudjuk, hogy mit kell cselekednünk, hogy üdvözölhessünk és hogy mi lesz az oka annak, ha kárhozatra jutunk. Megtanultuk ezt az Ó- és Üjtestamnetum írott betűin keresztül és az Isten Szent Lelkének személyes tanítása és vezetése által. Sokan vélekednek úgy, hogy a zsidóság történelmét zsidó férfiak írták, akik az Istennel való összeköttetésüket, mint választott nép, a saját érdekük és ízlésük szerint írták meg. De a józan gondolkodás ennek ellene mond. Ha önmagasztalás vezette volna az írókat a valóság felderítésére, akkor nem volna oly sok bűn, Istentől való elszakadások sorozata megörökítve. Alig találunk még egy nemzet történelmében annyi lezüllést, politikai cselszövést, testvér-gyilkosságot, mint Izrael történelmében. Az Ószövetség írói nem hízelegtek embereknek. Izraelről ellensége sem festhetett volna sötétebb képet. De ami az Isten gondviseléséről írva van abban —, ugyanazt írva találjuk az Üjtestamentumban is. Ha a dolgokat a másik oldalról vizsgáljuk meg, határozottan azt is kijelenthetjük, hogy a keresztyénség ma éppen olyan önámítással vezeti magát és másokat félre, mint Izrael: kiváltságos népnek képzeli magát, aki Isten kegyelmét élvezi, s közben a pokol felé vette útját. A kiválasztás kötelez is bennünket. Az Isten gyermekeihez, csak Isten gyermekeihez illő dolgok valók. Hogy mit gondolunk magunk felől, Isten előtt nem jön számításba. A farizeusok és írástudók meg voltak önmagukkal elégedve. És Jézus mégis az Ördög gyermekeinek nevezte őket. Korunk vallásos nevelői között is sokan vannak, akik az igazságos Istent mellőzni szeretnék és teológiájukat Nélküle formálgatják. Ezt megtehetik, de Istent ezzel még nem intézték el. El fog jönni a leszámolás ideje, mint ahogy eljött Izraelben is: "Az övéi közé jőve, de azok nem fogadták be Őt.” Könnyeit hullatva mondta Jézus: "Hányszor akartalak egybe gyűjteni, de ti nem akartátok!” Izrael történelme azért van tele háborúkkal, vérengzésekkel, győzelmekkel és mégis oly sok rabsággal és lealázással, mert bár tudták az Isten parancsolatait, de nem akarták azt követni is. "Kiki a saját útjára tért.” Ha tanulhatunk az ókorban megnyilatkozott isteni gondviselés és felismeréseiből, tanulnunk kell az emberek által elkövetett hibákon keresztül is. Legyen áldva a mi mennyei Atyánk szent neve, Aki bennünket abba a korba ültetett be, és olyan mennyei kinyilatkoztatásokban részesített Jézus által, amibe angyalok is kívánkoztak betekinteni. Hogyne vágyakozna a mi lelkünk egy olyan jövő után, amit Jézus készített részünkre; aminek elérése teljesen rajtunk múlik. Segítsen meg bennünket Isten az Ő gondoskodó szeretete és vezetése által, hogy azt elnyerhessük. Amen. Vajda Pál (Vége) AMI NEM SZOLGÁLJA Isten dicsőítését, nem lehet áldására az embereknek. * * * MINDEN DÉDELGETETT és takargatott bűn elégséges annak bizonyítására, hogy az illető Isten ügyének árulója. * * * ISTEN NEM AZ ALKALMI látogatónak, hanem az állandó lakónak ígért oltalmat. "Aki a Felségesnek rejtekében lakozik”—mondja a zsoltáros. Az Ötestartienium a keresztyénség efőtt
