Evangéliumi Hirnök, 1965 (57. évfolyam, 1-24. szám)
1965-11-15 / 22. szám
6-IK OLDAL EVANGÉLIUMI HÍRNÖK 1965. november 15. Halála után az ápolónő egy kopott könyvet adott át nekem. Az elhunytnak ez volt a hagyatéka: egy biblia! fölnyítottam! A meglepetéstől saját szememnek sem akartam hinni. Az a bibliám volt. amit édesanyámtól kaptam, amikor az egyetemre kerültem. Egyszer szükségbe jutottam és egyéb könyveimmel együtt a bibliát is eladtam. Ott állt az első oldalon a nevem, édesanyám írása . .. Mélyen megindultan lapozgattam. Sokat használt könyv volt — az elhunyt tulajdonosa által — lapjai kiszakadoztak, sok helyen a sorok aláhúzva ... Amint lapozgattam, eszembej ütött egy-egy vers, amelyet még gyermekkoromban tanultam ... Mély szégyenérzett töltött be, nézegetve a könyv lapjait. Ennek a szegény szerencsétlenül járt embernek, a legnehezebb óráiban is vigaszt hozott és felüdülést jelentett a biblia. Útmutató volt neki az örökéletre: boldogan és nyugodtan halt meg. És én? — jött a Lélek vádoló hangja — És én? Én ezt a könyvet, az édesanyám utolsó ajándékát eladtam. A visszakerült biblia, komoly fordulatot hozott életembe. Megváltómhoz járultam bünbocsánatért, akinek kereső és értem kinyújtott kezét oly sokszor visszautasítottam, de aki mégis mindig szeretettel és irgalommal vett körül. Kegyelme által én is megtértem és most magasztalom Jézus Krisztust, az én Megváltómat, aki azért jött e világra, hogy megmentse a bűnösöket, akik közül egy vagyok én is. Dr......................... AZ ŐSZI NAPOK Elmúlt a kies tavasz, elvégződőtt a nyár, a szomrú őszi napokban járunk! Nincsenek már a mezőknek virágai, elhervadtak, lehullottak. Nem gyönyörködteti szemeinket a föld sötétzöld füve, elszáradt és sárgultan inog a hüs szellőben hol erre- hol arra. Nem mosolyog derülten az égboltozat, komor felhők takarják el elölünk a tiszta kék égboltozatot. Nincsenek a fáknak zöld lombsátrai. A sárguló levelek halk zörgéssel hullanak alá egyenként egymásután. Nem hallatszik örömének a bokrok sűrűjében. Elköltöztek az énekesek tölünk szebb és melegebb hazába. A langyos szellő sem csókolgatja arcunkat, a hideg szél csipkedi és rázza meg az egész valónkat. Szomorú kép ez! Mert az elhervadt, lehúlott virágok életünk hamar múló voltát juttatják eszünkbe. Az elhervadt és elszáradt fű, fa, virág és hulló levelek mind azt mutatják, hogy mi is leszakadunk egyenként az élet fájáról. A borús égboltozat is arra mutat, hogy reánk is beborul egykor a halál éjszakája. A költöző madarak példájában szintén azt látjuk, hogy mi is vándorok vagyunk e földön, nekünk is távoznunk kell innen élet őszünk közeledtével. Ilyen leverő gondolatokat juttat eszünkbe az ősz rideg képe. De az őszi kép látásakor megnyugtató amaz édes remény, hogy ismét lesz majd virágnyilás, viruló mező, kék égboltozat, zöldelő lombsátor, éneklő madárkar, langyosan suttogó szellő, melyek a mi uj életünket is példázzák; másfelől pedig a szent ige biztatást nyújt az ember részére, mert így olvassuk: “Az úrnak jóvolta mindörökké vagyon az ötét félőkön, s az ő igazsága azoknak fiaiknak fiaikon.” (Zsolt. 103:17.) Midőn az ősz bánatos arculatát szemléljük, semmi sem örök e földön, egy teremtett lénynek nincs maradása, Egyiknek, mint a másiknak elébb-utóbb elérkezik végzete. Ezt fényesen igazolja úgy a természet, mint az emberek élete. Mert minden ami a földből való, enyészetbe hull; mint a mező füve, virága, ha a szél által megyen rajta, nem lészen többé. így van ez az emberek között is. A múlandóság ott sem ismer személyváiogatá^t, nem ismer rang- és korkülönbséget. Szegény és gazdag, koldus és király, gyermek és ifjú, férfi és agg egyaránt elnémulnak a fagyos halál lehelletére, mihelyst megkondul a halál harangja. Ha fájdalmasan hat reánk a letarolt, puszta mezők, a sárguló hulló levelek: vígasztalás végett fordítsuk lelki szemeinket szebb tájak felé. Tanuljuk meg, hogyha minden elmúlik is itt e földön, de a jó és igaz megáll, mert a lélekre nem hat ki az elmúlás törvénye. Rev. J. S. Faze ny. lelkipásztor AZ EMBER EGY CSODÁLATOS GÉPEZET. DE VÉGES Gondolkoztunk-e már azon, hogy az emberi élet milyen csodálatos gépezet? Minden pillanatban vegyi folyamatok mennek végbe benne izomzata borítja a csontokat, vérerei táplálják a különféle szerveket, tehát egy teljes gyári üzemet tart mozgásban. Érzékszerveinken keresztül látunk, hallunk, ízlelünk, szagolunk és tapintunk, melyek által sok örömet tapasztalunk és ezek által tudjuk elvégezni munkánkat is. S ez a csodálatos gépezet, egy hatalmas erő által működik, melyet Életnek nevezünk. Ez a titokzatos erő a motorja a testnek, enélkül a test megszűnteti működését, felbomlik részeire. Óriási hatalom, erő, tudás és bölcsesség kellett ahhoz, hogy ilyen csodálatos gépezet létrejöjjön. Alázattal meghajtjuk fejünket és beismerjük, hogy erre csak Isten képes. Aki a világot is teremtette, fenntartja és bölcsen igazgatja. — S ez az óriási ióság, bölcsesség, szeretet, csak azt kivánja, hogy adjuk Neki magunkat ezentúl ne a mi testi törvényeink uralkodjanak rajtunk, az önző Én, hanem engedjük, hogy ő vezessen bennünket és a halhatatlan lelkünket. Ezért cserében ő áldással gazdagít bennünket úgy itt a földön, mint odaát. S ha elgondoljuk, hogy mennyi minden jó származik abból, ha befektetésképen az Úrnak adjuk önmagunkat, mert gyenge testi és lelkierőnket az Úr hordozza, kimondottan csak mi nyerünk általa. S ezt jó lesz megjegyezni: nem az Úrnak van szüksége mireánk, hanem éppen fordítva. Lehet parancsszóra is egy szülőhöz közeledni, de az igazi, azt becsüli meg az Atya is, aki önszántából, szeretctből adja át magát neki! S most beszélj ünk egy másik kérdésről, mely szorongató érzéssel tölt el némelyeket. S ez az elmúlás kérdésé, mely földhöz szokott testünknek nyugtalanító. Van ebben a világban annyi marasztaló és elkápráztató szépség, hogy szinte lehetetlen megválni tőle. Isten pedig még a kezdeti időben kijelentette: “Ne maradjon az én lelkem az emberben, mivelhogy test ő .. .” Milyen lesújtó vélemény a mi testies, indulatokkal telített emberi magatartásunkról. Milyen óriási csalódás és keserűség tölthette el mennyei Atyát, hogy
