Evangélikusok lapja, 1932 (18. évfolyam, 1-43. szám)

1932-04-03 / 13. szám

100.

evangélikusok lapja

1932

Ha ezt az egyházat Krisztus országának nevezzük, sohasem szabad felednünk, hogy maga Jézus azt mondta, hogy áz ő országa nem ebből a világból való. Vagyis nem olyan, mint ennek a világnak az országai. A Védelem igen határozottan rámutat, hogy milyen veszedelmes dolog a Krisztus országát összetéveszteni a világi országokkal. Ezt Írja Melanchton: »Ellenfeleink talán az eg* háznak olyan meghatározását követelik, amely szerint az egyház az egész világra kiterjedő legfelsőbb külső monarkia lenne a római főpapnak korlátlan hatalma alatt s ezt a hatalmat senkinek sem volna szabad vitatni vagy bírálni. A pápa tehát az egész világnak, a földi országoknak, a köz- és magánügyeknek ura, teljhatalommal rendelkezik világi és lelki dolgokban, kezében van mindkét pallos, úgy a lelki, mint a világi. Ezzel 1 azonban nem a Krisztus egyházát, hanem a pápa birodalmát határoztuk meg .

A római pápa kovásza az, ha az egyházat úgy képzeljük el magunknak, mint egy zárt falanxot, vagy mint egy körülbástyázott várost; és azután azt szeretnénk, hogy az egész had egy taktusra, egy parancsszóra meneteljen s iparkodunk olyan fegyelmet teremteni, amelynek alapján a várfalakon kívül dobhatunk vagy rekeszthe- tünk mindenkit, aki nem paríroz a parancsnak és nem hajol meg a Gesszler-kalap előtt. Ennek a téves egyházfogalomnak következménye, hogy egyházunk gyenge oldalát olt keressük és ott találjuk, ahova a római egyház szervezete és külsőségei terelik figyelmünket a magunk egyházánál. Homloktérbe kerülnek az egyházfegyelmi kérdések és a statisztikai adatok s azt hisz- szűk, hogy ha az egyházfegyelmezést behozzuk és gyakoroljuk, ha a statisztikát megjavítjuk, akkor rendbejövünk.

Pedig nem itt, nem a szervezetben, nem az egyházi alkotmányban, nem a statisztikailag kimutatható dolgokban van a baj. A reformáció egyházához, a Krisztus igazi egyházához, az élő tagok egyházához így nem férkőzünk soha. A tulajdonképeni egyház az, amelyikben ottvan és működik a Szentlélek. Az a Szentlélek, aki az emberekben munkálkodik szerte a világon. Egészen téves az az elgondolás, hogy az egyházat építjük azzal, ha a reverzális-statisztikát a javunkra billentettük vagy az egyházfegyelmet behoztuk. Ez az egyházépítő munkának lehet mellékterméke, de sohasem lehet közvetlen célkitűzése. Hogyha egyházunk lélek- számát félmillióról egymillióra emelhetnénk, nagyon kérdéses, hogy nyertünk volna-e tényleges erőben annyit, mintha a félmillió lélek közt az élő hívek számát a mainak a kétszeresére szaporítottuk.

Az egyháztörténelem a legkülönbözőbb

korszakokban, egészen a mi napjainkig, világosan bizonyítja, hogy nem a szám, hanem a Lélek volt a döntő tényező az egyház életében. Tiz lélek megmenthette volna egész Sodomát. Krisztusnak van egy hasonlata az egyházról, amelyet olvasunk, emlegetünk, de úgy látszik, nem értünk: azt mondja, hogy az ő országa hasonlít a kovászhoz. Mármost a földi országok hasonlíthatók sok mindenhez, de legkevésbbé hasonlíthatók a kovászhoz. A földi országoknak vannak határaik, a kovász nem ismer határt. A földi országok szeretnek kitűnni, a kovász eltűnik. A földi országok egész működése a félelem és az önzés megnyilvánulása, a kovász önzetlen. A földi országokról lehet statisztikákat csinálni, a kovászról nincs statisztika. A földi országot lehet kormányozni, zsarolni, terelni, a kovásszal csak egyet lehet tenni: bele lehet keverni a tésztába, hogy ott erjedve erjesszen.

A Krisztus egyháza körül nem a statisztikában van a baj, nem azokban a dolgokban, amelyeket földi mértékekkel lehet lemérni. A Krisztus egyházának, tehát első sorban a reformáció egyházának az a baja. hogy nem igen tetszik neki kovász lenni. Fél az erjesztő szerepétől. Fél a megsemmisüléstől. Igen hajlandó megalkudni a fennálló viszonyokkal, amelyek pedig rosszak, erkölcstelenek, Isten akaratával ellenkezők. Olyan sikereket hajhász, amilyeneket a bankok és a szappangyárosok, a színházak és a mozik tudnak felmutatni. Nem akarja senkinek a köreit megzavarni; jó fiú szeretne lenni. Emberektől várja a dicséretet és az elismerést. Retteg a martiriumtól, a lenézéstől, a világi hatalmasok szemöldökétől. Nem akarja elhinni, hogy az egyház ebben a világban a Krisztus keresztje alá van rejtve. Inkább foglalkozik idegzsongító szerek közvetítésével, mint agitációval. Inkább kellenek neki az adminisztrátorok és a világban befolyásos emberek, mint a próféták és a bűneikből megtért semmik.

Bizony »agyon jellemző a mi nem evan- géliomi egyházfelfogásunkra annak a fiatalembernek a Békéscsabán kidobott ötlete, amikor néhány statisztikai adatból arra következtetett, hogy ha igy megy tovább, 100 év múlva nem lesz Csabán evangélikus ember. Elhiszem, hogy az a fiatalember jót akart: fel akarta rázni a lelkeket, bele akart fújni a kürtbe. Én azonban mégis azt ajánlom neki, ha ilyen következtetéseket von le a statisztikából, ha ilyen perspektívát tár eléje a statisztika, vágja földhöz a statisztikát s ahelyett olvassa a Szentirást és az egyháztörténelmet. A statisztika csak annak való, aki hisz az egyházban, hiszi, hogy az örökre fennmarad. Az egyházat statisztikával nem lehet építeni, nem lehet erősíteni. Mi-