Evangélikusok lapja, 1932 (18. évfolyam, 1-43. szám)

1932-03-20 / 11. szám

82.

EVANGÉLIKUSOK LAPJA

1932.

és ilyenekben gyönyörködik. Ezeknek a szolgálata lesz megáldott, ezek tudnak segíteni a világ nyomorúságán. A mai jóléti es jótékonykodó akciók szemmelláthatólag csak a társadalomnak és az államnak önvédelmi akciói, ezért eredménytelenek,

Istentiszteleteink áhítata

Templomi istentiszteleteink a gyülekezetek közösségi életének leglényegesebb és legkimagaslóbb megnyilvánulásai. A közös istentiszteleteken való részvétel az egyháztagságnak olyan fontos kötelezettsége, kelléke és megbizonyítása, hogy szeretném, ha az Egyházi Alkotmánynak nem a 35. §-ában említtetnék meg, ahol az egyházközségi tagok jogai soroltatnak fel, hanem a 36. §- ban, ahol azoknak kötelességeiről van szó. Istentiszteleteinken egyébként is nem csupán az egyházközség tagjainak van joga résztvenni, hanem minden embernek s örülnünk kell, ha résztvesznek rajta mások is, nemcsak egyháztagok.

A közös istentisztelet rendje, beosztása és lefolyása olyan kell hogy legyen, hogy a résztvevők megtalálják benne és általa azt, amit ott keresnek: az áhítatot, az épülést, az ihletést. Mi kívántatik meg ahhoz, hogy az istentisztelet ezt a célt elérje? Nem tagadjuk a különböző művészetek: építészet, zene, festészet, szobrászat, ékesszólás nagy szerepét külön-külön és együttesen az áhítat felkeltésében. Mindezeket azonban megtalálhatjuk egy-egy koncertteremben is és részesülhetünk nagy esztétikai élvezetben, érezhetünk bizonyos lelki emelkedettséget és megtisztulást is, de a szinház és a koncert mégsem keltheti sohasem azt az áhítatot, amelyet az istentiszteletek céljául és jellegéül megkívánunk.

Az istentiszteleti áhítat lényeges jellemvonása az, hogy Isten jelen létének tudatára ébreszt, az Isten színe elé visz és mintegy belemerít bennünket Isten életébe. S ennek következményeképen olyan szívbéli és lelki magatartást teremt bennünk, amely a szent Isten színe előtt megfelelő; alkalmassá tesz bennünket- annak el- és befogadására, amit Isten ctt és akkor nyújtani akar. A hivő bemutatja lelki áldozatát Isten imádásban, másrészt az áhítat által fogékonnyá tétetve, egész valóját feltárja Isten Szentlelke munkálkodásának. A közös istentisztelet áldásában akkor részesül a résztvevő, ha úgy aktiv, mint passzív; úgy cselekvő, mint befogadó magatartása harmonikusan beleilleszkedik az istentisztelet minden részletébe.

Az istentiszteleti áhítat ereje és áldása függ tehát nemcsak attól, amit maga az istentisztelet nyújt, hanem attól is, amit a résztvevők magukkal hoznak és adnak: Ez a kölcsönhatás igen figyelemre méltó. És pedig azért, mert hogy az istentisztelet célját elérje, hogy épülést, áhítatot és ihletést keltsen s Istennek lélekben és igazságban való méltó imádása legyen, megkívántatik, hogy mindig tekintetbe jöjjön, mit hoznak magukkal azok, akik az istentiszteleten résztvesznek. Az istentiszteleti áhítat könnyen lérejön ott, ahol a résztvevők az áhítatot már magukkal hozzák; ellenben a meglevő áhítat is elszáll onnan, ahol a résztvevők, vagy az istentiszteletben közreműködők (kántor, lelkész) nem illeszkednek bele az istentisztelet egész légkörébe.

A mi istentiszteleteink általában 60—90 percet vesznek igénybe. Ezt az időt ének, ima, igeolvasás (epistola és evangéliom) és igehirdetés tölti ki. Az áhítatkeltéshez s az áhítat fenntartásához szükséges, hogy ezek az isten- tiszteleti elemek az időtartam tekintetében is bizonyos arányban legyenek. Különösen figyelemre méltó amit Luther az ünnepnap megszenteléséről mond: Isten szent igéjét és annak hirdetését meg ne vessük stb. Az igét é s annak hirdetését. Néha úgy tűnik fel, mintha nálunk az ige rövidséget szenvedne az igehirdetés rovására. Egyházi szónokaink még a kijelölt szentirásbeli szakaszt is megrövidítik, annak csak egy vagy két versét olvassák fel, hogy több idő maradjon a prédikációra, minthacsak fontosabb volna az igehirdető szava, mint az Isten beszéde. Az ige istentiszteleti olvasására több időt kellene szentelnünk.

Ennek megvan az oka abban is, hogy igazán rendkívüli dolog volna, ha valaki 1—2 óra hosszat meg tudna maradni az áhítatban. A helyzet az, hogy az áhítat nem állandó intenzitású az egész istentisztelet alatt. S különböző emberek az istentiszteletnek különböző részéből meríthetnek áhítatot. Egyáltalán nem bizonyos, hogy éppen a prédikáció az, amely a legtöbb hivőben kelti fel és tartja fenn az áhítatot. Van, aki az ének alatt érzi a legnagyobb áhítatot, van aki az imádkozásban, van aki a teljes csöndben, amiről istentiszteleteinkben nincs gondoskodás. Azért az igehirdetöi buzgóságot néha-néha nem árt mérsékelni, s nagyobb helyet juttatni a többi istentiszteleti elemeknek annál is inkább, mert nálunk a gyülekezeti istentiszteletnek csupán egy típusa van a legtöbb egyházközségben.

JEGYZETEK

Páris bíboros-érseke felhívást intézett papságához, amelyben felszólítja őket, hogy rendezzenek külön gyűjtéseket, amelyeknek ösz- szegét fordítsák templomok építésére. „Ezzel tiszteljük Istent és munkát adunk a munkanélkülieknek."

Az érsek intézkedését helyesebbnek találom, mint a németországi evangélikusok azon határozatát, hogy néhány éven belül nem engednek meg új egyházi építkezéseket. Több okból.

Először is nem igaz, hogy a gazdasági depressziót mindenki egyformán érzi. Vannak még jó néhányan, akiknek van annyi jövedelme, hogy könnyű szerrel, megerőltetés nélkül adakozhatnak, ha ugyan akarnak. Ezeknek a lelkiismeretén nem szabad azzal könnyíteni, hogy nem nyújtunk nekik alkalmat az adakozásra. Nekik most fokozottabb mértékben kötelességük, hogy vagyonukkal, jövedelmükkel jót cselekedjenek. A fösvényeknek, zsugoriaknak és telhetetleneknek éppen most kell a fülükbe kiáltani, hogy adakozzanak.

Másodszor az özvegyasszony két fillére, amit a templomperselybe vetett, örök időkre