Evangélikusok lapja, 1932 (18. évfolyam, 1-43. szám)

1932-03-20 / 11. szám

1932.

EVANGÉLIKUSOK LAPJA

83.

mutatja, hogy vannak jótét lelkek, akiknek örömük telik abban, ha Isten dicsőségére áldozhatnak. Az egyháznak nincsen joga ahhoz, hogy ezeket a lelkeket megfossza ettől a tiszta és maradandó ödömtol. Egészen hibás felfogás az, hogy az emberek csak akkor adakoznak, ha fö- löslegjük van. Azok, akik a fölöslegjükből akarnak adakozni, rendszerint sohasem adnak, mert mindig úgy érzik, hogy nincs fölöslegjük. Tiszteljük meg a szegényeinket azzal, hogy feltételezzük róluk, hogy szeretnek, tudnak, akarnak adni.

Harmadszor az adakozás nem kényszer. Nem kötelező. Aki nem akar, vagy nem tud, vagy azt hiszi, hogy nem tud adni, az nem ád. Templomaink nem akkor épültek, amikor jólét és mód volt; többnyire szegény jobbágyok építették a XVIII. század végén a templomainkat, még nehezebb és mostohább viszonyok közt, mint a maiak. Az államhatalomnak, a nagy Jupiternek, szemet szúrhat, ha a szegény emberek nem áldoznak csupán neki, s nem nézheti jó szemmel, ha az állami suovetauriliákon túl a polgárai még más célokra is adnak, de ez minket nem izgathat. Az állam tekintheti magát a világmindenség középpontjának és a teremtés célgondolatának, de ez semmiesetre sem a mi nézetünk.

Negyedszer a templomokra szükség van; ha nem is templomstilusú templomokra, toronnyal, harangokkal, orgonával, de imaházakra, imatermekre, egyszerűen épült és felszerelt istentiszteleti helyekre igen nagy szükségünk van. A városokban, a fiókegyházakban, a szórványokban nincs ennél fontosabb és sürgősebb dolgunk az építkezés terén. Ezeknek az imatermeknek a hiányát nagyon érezzük, s ezen a ponton szakítanunk kell az eddigi „parochiális“ felfogással, amely szerint az istentiszteletet csak ott lehet megtartani, ahol a papiak mindjárt a templom tövében van. Ezekre az imaházakra a pénzt csak átfogóbb egyházi adakozásból tudjuk előteremteni.

Ötödször kétségtelen, hogy a munkanélküliek segéleyzé«ének legegyszerűbb és legbiztosabb, egyúttal ethikailag legjobb módja az, hogy munkát és ezzel keresetet adunk nekik. Minden építkezés munkát ad sokféle iparosnak s munkát ád napszámosoknak is. Miért ne építkezzen tehát az egyház? Sőt természetesnek kellene találnunk, hogy a Krisztus egyháza építkezik minden körülmények közt.

Rí »Evangélikusok Lapja- perselye. Krajcsovns Gyuláné Salgótarján, Waltersdorfer Karolin Bpest 60 — 60 fill., v. Lenky l.eidenberger János Bpest. Rosz- ner Lajos Rákoshegy, Bencze Dezsőné Rákosszentmihály 80 80 fillér, özv. Simkó Károlyné Békéscsaba 1.—- P, Schmeisz Ágoston Bpest 1.60 P, özv. Achim Jánosné Békéscsaba 3.60 P.

A pápuák templomot építenek

Egy körülbelül 700 lelket számláló pápua község Üjguineában elhatározta jó néhány esztendeje egy akkora templomnak az építését, hogy az egész lakosság beférjen. Megállapodtak abban is, hogy nem fordulnak támogatásért az Ausztráliai Misszióegyesülethez, hanem megcsinálnak mindent ők inaguk. Templomépitési alapot kezdtek gyűjteni olyformán, hogy százalékot vetettek ki minden eladott terményükre. Pár esztendőbe került, mig az alap 100 angol fontot ért el. Mikor eny- nyire emelkedett, úgy határoztak, hogy belekapnak az építkezésbe.

A falú népe összejött és sorshúzással IS legényt választott ki. Ezeknek megszavaztak fejenként és havonként 8 és fél silling fizetést. Azonkívül a falú kommunális alapon elvállalta a legények élelmezését, s azt is, hogy megmunkálja azoknak a kertjét, akik a templomon dolgoznak.

Az építkezés 1925-ben indult meg s négy esztendeig tartott szakadatlanul. A templom 1929-ben készült el. Ez a 15 legény a tenger vize alól hozta fel a koráit, fát vágott az erdőn. így égetett a koráiból meszet. De most meg nem volt homokjuk, amibe a meszet keverjék. Ezen a bajon úgy segítettek, hogy kölcsönkértek egy halászbárkát, hónapokig hordták a homokot 2-1 kilométernyi távolságról; a bárkát evezőkkel kellett hajtani. A szálfákat hosszúfürésszel hasogatták s a falubeliek cipelték fel a gerendákat a templomhoz.

A betontömbök elkészítését asszonyok vállalták; ezek a szükséges kavicsot napról-napra 120 méternyi távolságból hordták kókuszdió-levelekből készült kosaraikban. Ugyanakkor a legények petróleum-kannákban hordták a vizet a betonkészitéshez. Így haladt a munka esztendőről-esztendőre. Minden esztendőben más csapat legényt sorsoltak ki. A munkának egyik legnevezetesebb mozzanata, hogy az első csapatbeli legények nem fogadták el a kiszabott fizetésüket; sőt valahogyan még 5 font sterlinget szereztek s ezt is beadták egy községi alapba, hogy abból fizessék azoknak az adóját, akik a templomépítésnél dolgoztak. A példát a többi csapatok is követték. Mindegyik csapat csupán 2—2 sillinget fogadott el egvesztendei munkájáért, hogy ne menjen egész ingyenbe.

Többször előfordult, hogy az építkezési alap szinte csődbe jutott, de termények eladásából mindig tudtak pénzt előteremteni. Egyszer adományhoz is jutottak. Egy öreg bányászt annyira meghatott a falú vállalkozása, hogy 50 font sterlinget adományozott az építkezésre.

Így írja le ezt a templomépitést Sir Murray, Űj- guinea kormányzója 1931. évi hivatalos jelentésében annak illusztrálására, hogy a pápuák nem olyan tunya, tehetetlen és önző vademberek, amilyennek sokszor lefestik. Valóban ennek a keresztyén pápua gyülekezetnek kitartása, összefogása és a közjó iránti érzéke sok hazai gyülekezetei megszégyenít. Vagy nem? Micsoda virágzó, erős egyház lehetne magyarországi evangélikus egyházunk, ha tagjaiban az a lélek volna, mint ezekben az újguineai pápuákban! De hát minket megmételyezett a nyugati civilizáció s ezt a mételyt kell először is ki