Evangélikusok lapja, 1932 (18. évfolyam, 1-43. szám)
1932-01-03 / 1. szám
6. evangélikusok lapja 1932 Vegyesházasok lelkipásztori gondozása A vegyesházasság akut egyházi kérdés. Tévedés volna azonban azt hinni, hogy csak a mi egyházunkban, vagy pl. hazánkban az, hanem in- terkonfessionális és intemacionális tekintetben is. Ennek a ténynek őszinte bevallása befejezett tények elé állította az egyházakat s olyan mun- kaprogrammokra készíti elő, amelyek nem fogják súlyosabbakká tenni az egyházak között meglevő ellentéteket, hanem az egyházért való lelkesedés és a hivatalosak részéről való mindinkább komolyabb és lelkiismeretesebb aktivitást teszi belső törvények szerint kötelezővé. A napokban történt meg az, hogy egy olyan asszony, aki ellenünk adott reverzálist s egyetlen lánya a római katholikus vallástanításban részesült, rá tudta venni férjét arra, hogy az hozzánk áttérjen s így aránylag könnyű közigazga- tási eljárással a reverzális megsemmisítessék s egyházunk egy szomorúan elkönyvelt veszteséget a gyarapodás számlájára írhat. Vájjon mi idézte elő, vagy mi váltotta ki ezt a lelkiismeret- vajudásokon át elért eredményt, hogy a megbánásoknak és a szégyenkezéseknek ilyen csattanó befejezése lehetett? Bizonyosan Isten igéjének hallgatása, tegyük hozzá közös hallgatása az, amely megindította a házaspárt a jobb belátás útján. Egyházunk egész berendezése és dogmatikai elgondolása a megtérés kérdésében elfoglalt álláspontja sokat megértet ebben a nagy kérdésben. A római egyház dogmái és aktiv hitélete szerint kimondhatatlan érdem egy léleknek számszerű megnyerése; a továbbiakban azonban, hogy milyen formában és mértékben foglalkozik, vagy az új miliő kielégítheti-e egyáltalán azt, aki mint idegen oda átjött, olyan kérdések, amelyekre nem szükséges választ adnunk. A református egyház Agendájában írja azt, hogy a lelkipásztor házasságkötések bejelentésekor köteles a nem református felet rábírni az áttérésre vagy a reverzális adásra. Ezt is megérthetőnek találjuk a református egyház magyarországi helyzete és tradíciói miatt. Az evangélikus egyház semmi ilyen intézkedést nem léptetett életbe s a Codex juris canonici szellemével hivatalosan nem is foglalkozott. Hajlandó vagyok koneedálni azt, hogy ebben a halogató és hallgató álláspontban is van valami a mindent kiváró bölcsességből. Ez a hallgatás azonban magábanfoglalja azt a parancsot, hogy a vegyesházasságban élő s ellenünk reverzálist adó tagjára is igényt tart. Érdemes volna statisztikai kimutatásokban beszélni arról, hogy hány egyetemi pályán átnyergelt ifjú vált díszére annak a tudománynak, amely nem az első szerelme volt. Hány úgynevezett autodidakta lett büszkesége és eredményekben gazdag művelője olyan szakoknak, amelyre nem ifjúságától kezdve készült s elmondhatjuk bizonyos ellentétes beállítással azt is, hogy vájjon különösen városi gyülekezetekben nem azok tói folyik-e be az a rengeteg névtelen adomány az egyház javára, akik a némaságba kénytelenek burkolózni ifjúkori vétkeik miatt, de szívük mélyén alázatos evangélikusok akarnak maradni s ezeknek a leszármazottai képviselik azt a ma nyilvánosan nem szereplő katholicizmust, amely egyházunkkal szemben megértő s annak ügyeit állami, községi és közigazgatási tekintetekben jótékonyan intézik vagy befolyásolják. Tények ezek, amelyekről épen egyházi érdekeink miatt nem szabad többet beszélni. Ezért helyes és evangéliomszerü az, ha az egyházi nyilvántartó nemcsak papiroson, hanem a lelkész lelkigondozása szempontjából is nyilvántartja azokat, akik legjobb meggyőződésük szerint momentán tőlünk távol állanak. Meg kell látogatni az ilyen lelkeket. Lelkipásztori ügyesség és tapintat kell csak ahhoz, hogy ilyen látogatásokra ürügy kerestessék. És minden ilyen alkalommal kerülendő az olyan beszédtéma, amely elválasztó, hanem keresendő mindig az a pont, amely a jó pásztor példájából könnyen adódhatik s megindítja azt a lelki közeledést, amely föltétlenül bekövetkezik. Gondolt-e egyházunk lelkészi kara arra, hogy az ökumenikus mozgalmakról való elméleti elgondolások ismertetései, eredményeinek és kísérletezéseinek feltárásai ezen a ponton rengeteg lehetőséget adtak, S ha mamár bizonyos mértékben idejét multa az ilyen lehetőségen való megindulás, keresni kell a mai kor problémáin keresztül azokat a kérdéseket (talán ma a spanyol kérdés volna aktuális), amelyek átvonhatók az evangélium vonzó erejével s a lelkipásztor nem kifejezetten saját híveivel foglalkozik, hanem ál- dalában terjeszti az Isten országát. Mert hitünk ^szerint Isten országáért és egyházunkért való fáradozás egymást teljesen fedő kérdések. Olyan diaspora egyház lelkészei, mint a magyar evangélikus felszentelt lelkészei tudnak bizonyára időt szakítani arra, hogy akár városi, akár falusi gyülekezetben evangéliumi és kultú- rális tekintetben világító fáklyák legyenek s bizonyos mértékben a keresztyén közvélemény képviselői is, akik a bennük égő lelkipásztori tűz hatásával tudnak még ma is embereket lángra gyújtani Isten országa terjesztése érdekében. Jézus Krisztusnak és tanítványainak figyelme nemcsak a szükebb gyülekezetre terjedt ki, hanem minden élő lényre. Mindenkit megakartak itatni az örökélet forrásvízéből. Speciális helyzetünknél fogva egyenesen predesztinálva vagyunk erre az őskeresztyén vállalkozásra. Ezen a ponton kellene gondolni az egyházi munka olyan racionalizására, amely mint gondolat felvettetett közegyházunkban egész más vonatozásokban. Különböző lelkészi karizmák építik egyházunkat. Nagy jelentőséget tulajdonítok a vallástanári munkának is s nem látom semmi árát annak sem, épen a racionalizáló
