Evangélikusok lapja, 1932 (18. évfolyam, 1-43. szám)
1932-01-31 / 5. szám
EVANOELIKUSOK LAPJA 37. 1932 tító bűnei mellett? Nem érezzük-e, hogy egy-egy radikális agitátor sokszor több bátorságot tanúsít és élesebben látja az erülcsi defektusokat a modern életben, mint a keresztyén erkölcs hirdetője? Elvégre a lelkiismeret nem emberi tákolmány, amelyet le lehetne rombolni. A lelkiismeret, ha itt-ott elhallgattatják és elaltatják is, máshol annál érthetőbben jelentkezik és jaj azoknak, akiknek az volna a kötelességük, hogy a lelkiismeretet, vagyis Istennek szavát az emberben, megszólaltassák, s ehelyett hallgatnak. A lelkiismeret megmondja, hogy mit kellene tenni s mit hogyan kellene megítélni. Ma is megmondja, ma is hangosan beszél a lelkekben és a világban. Ha nem ott hangzik fel a szava, ahol várjuk, azoknak a baja, akik elhallgatják s akik ezzel lemondta a jövőről egy tál lencséért. Isten nem csúfoltatik meg. Ki mint vet, úgy arat. Bizony igaza volt annak, aki azt mondta, hogy rettenetes dolog az élő Istennek kezébe esni. Végezetül: „Ha a ti igazságtok nem több az írástudók és farizeusok igazságánál, semmiképen sem mehettek be a mennyeknek országába." Diakónus. A „kistanitó“ — Egy lap az üdvhadttrtg munkájából. — Történetem eleje több mint húsz esztendővel nyúlik vissza, amikor is egy vézna, kistermetű nő Pennyfieldsbe, Londonnak egyik forgalmas utcájába költözködött. Egészségi állapota nem volt olyan, hogy bírta volna az Üdvhadseregnél a „csapatnál" a nehéz szolgálatot, berendelték tehát a főhadiszállásra irodai szolgálatra. Nem tudott beletörődni abba, hogy a harc vonalból a Hinterlandba került. Nem csupán azért, mert lobogott, lángolt benne az izzó vallásos buzgóság: nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy valami még csak ezután kiderülő módon a kínaiak közt fog dolgozni. Sohasem volt Kínában, világos volt az is, hogy testi gyöngesége miatt nem kockáztathatja meg a misszionáriusi élet viszontagságait; majdnem teljesen vagyontalan volt. De mindez olyasmi volt, amit nem is vett számításba: hite szerint Istennek terve az ő közreműködésétől függött, s akármilyen parányi rész esik belőle őreá, nem merte volna végezetlen hagyni. Ha nem mehet is el a Keletre, elmehet London keleti részébe (East End) s talán ott, a növekvő kínai negyedben megtalálja a reá váró munkát. Hine Katalin tehát engedett a szózatnak és ráérő ideje alatt kitanulta a járást az utcák labirintusában,* ahol a fehérnemű-mosók, a hajószakácsok és pincérek, a csapszékek tulajdonosai és más, kétesebb foglalkozást űző kínaiak laknak, akik ideiglenesen Londonban ütöttek tanyát. Különös képessége volt arra, hogy bizalmat ébresszen és becsületességre buzdítson; ennek a segítségével mély bepillantást nyert a kínai jellembe, amelyet az angol nép többsége oly szörnyen félreért. Szakadatlanul köztük forgolódva, egészen megszokta a kínaiak idegenszerü külsejét, gyönge és keskeny szemüket s magas, sovány arccsontjukat, cirpclő beszédjüket s mozdulataik nyugodt hajlékonyságát; s felismerte bennük az ő gondjaira bízott gyermekeket, akiket könnyű megszeretni és tanítani. Ami pedig a kínaiakat illeti, ők szíves készséggel fogadták s csakhamar el is nevezték ,,kistanító"-nak. Azt a keveset, amit a kinai nyelvből magánszorgalommal elsajátított, kibővítette beható, sokszor a késő éjszakába nyúló tanulással; egy piciny tantermet nyitott s a „kistanító" abban a szobában iparkodott megismertetni az angol nyelv kis titkait és Istennek nagy titkait. Ez a munka nagy vámot szedett egészségéből, de a munka minden várakozást felülmúlóan virult; a főhadiszállás igen bölcsen határozott, mikor a munkát különleges missziói műveletnek nyilvánította s belekapcsolta azokba a hadműveletekbe, amiket annak a városnegyednek nyomor- tanyáin folytatott. Kibérelték számára a kicsiny termet — szerencsés ötlettel a bérösszeg a Hadsereg külügyi tárcáját terhelte — s amikor a kettős munka szemmel láthatóan emésztette egészségét, hadsegédi ranggal elbocsátották a főhadiszállásról, úgyhogy egészen Pennyfieldsnek élhetett. Ebben az időtájban felkeltette mindig éber részvétét valami, ami egy környékbeli asszonynyal történt. Az esetről van egy feljegyzés azok közt a szétszórt papírok közt, amelyeknek rendezése az életrajz írónak lesz a dolga: Egy angol asszony, aki egy kinai férfival élt, résztvett egy anyáknak tartott hétköznapi összejövetelen, magával hozta kinai kisgyermekét is. Jól érezte ott magát, eljött hát a következő héten is, de ekkor a lelkész odament hozzá s kérte többet ne jöjjön, „mert máskülönben a többi asszonyok maradnak el". Az asszony sírva távozott s így szólt: „Tudom, hogy bűnös vagyok, de hát aki bűnös az sehová sem mehet?" Ez a bánatos megjegyzés, mihelyt Hine adjutáns fülébe jutott, azonnal gyümölcsöt termett. Rögtön megkezdte a munkát az asszonyok között. Most már különös csapatja volt. A terem hetenként kétszer-háromszor megtelt fehér, sárga, fekete és félvér gyermekekkel. Kétszer-háromszor zsúfolva volt asszonyokkal. Az adjutáns sohasem volt tekintettel önmagára, hanem népének a szükségleteihez szabta terveit, s így a napnak legkülönbözőbb óráiban tanította a türelmes, ismeretszomjas férfiakat, akiket legelső sorban iparkodott megmenteni. Némelykor késő éjszaka idején jöttek hozzá; néha napkelte előtt, mert gyakorta szokatlan időben dolgoztak. Lábaihoz telepedtek, ő pedig tanította őket olvasásra,
