Evangélikusok lapja, 1932 (18. évfolyam, 1-43. szám)

1932-11-20 / 38. szám

1932. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 263.

vételünk az elmúlt esztendőben nagy visszaesést mutat.

Nagyon jól tudjuk, hogy ennek magyarázata a tavaly óta még fokozottabb mértékű gazdasági válságban keresendő, amely úgy jön felénk mint egy mindent eltipró, mindent leverő óriás. De azt is tudjuk, hogy ennél az óriásnál még veszedelmesebb az a másik óriás, a nemtörődömség, a hitetlenség, amely minden nyomorúság, az egyházi nyomorúság láttára is, csak hideg, bűnös közönnyel szól: ,.Avagy őrizője vagyok-é az én atyámfiának?" (Móz. I. 4, 9.)

Igen. Örizöi vagyunk a mi atyánkfiainak, őrizői vagyunk a mi hittestvéreinknek. ,,Mindenekkel jót tegyünk, kiváltképen pedig a mi hitünknek cselédivel!"

Evangélikus Testvérek! Sohase felejtkezzünk meg arról, hogy egymás megsegítésében s az összetartásban van az erő s az erőnek helyes alkalmazásában van a siker biztosítéka. Gyámintézetünk helyesen s lelkiismeretesen akarja alkalmazni azt a hittestvéreket megsegítő erőt, amit ugyancsak a hittestvérek rendelkezésünkre bocsátanak.

Másfélszáz folyamodvány fekszik előttünk. Ezer és ezer hittestvér kér ebben a másfélszáz folyamodványban segítséget, támogatást. Azért „vigyázz és erősítsd meg a többieket, akik halófélben vannak, mert nem találtam a te cselekedeteidet Isten előtt teljeseknek." (Ján. jel. 3, 2.) Jer a te kis adományoddal a Gyámintézet oltárához, tegyük össze mindnyájan a mi kis erőnket s akkor boldogan fogjuk megtapasztalni mi is, hogy

„A porszemet, mely csak magában áll,

Elf ujja egy kis szellő, egy lehelet,

De hogyha összeolvad, összenő — ha

A porszemből sziklafalakul:

A förgeteg sem ingatja meg."

Ügy légyen a Magyarhoni Ágostai Hitvallású Evangélikus Keresztyén Egyetemes Egyházat mindenkor híven szolgálni törekvő Magyarhoni Gusztáv Adolf Gyámintézetnél is.

A szentély perspektívájában.

„Bizodalmunk van a szentélybe való bemenetelre a Jézus vére által."

Zsid. 10, 19.

Az Advent első vasárnapi evangéliomból emlékszünk a Jeruzsálemhez közelgető Jézus parancsára: „Menjetek ebbe a faluba, amely előttetek van és találtok egy megkötött szamarat, oldjátok el és hozzátok ide nékem." — A két tanítványt rövid útra s nem valami világrengető cselekedet végrehajtására küldi az Ür. Megtanulhatjuk belőle, hogy a Krisztus szolgálata a kis dolgokban való hűséget, a szűk körzetben mozgást, szamarak feloldozását és kötőféken vezetését is jelentheti és jelenti. De nem szabad

azt gondolnunk, hogy a Krisztus szolgáitól több nem kívántatik meg, mint az, hogy el tudjanak menni az orruk előtt, levő faluba s onnan el tudjanak vezetni egy barmot.

Az olyan emberek, akiknek a világa addig terjed, ameddig a falu tornya látszik, nem alkalmasak az Isten országára. A kicsinyen és kévésén való hűség korlátoltság lesz, ha nem ismerjük a nagyot, a sokat, a teljességet. Jézus nem azért jött, hogy egy kevés kis életet adjon, hanem bővölködő életet. A tanítványait nem csupán az előttük levő faluba küldi, hanem az egész nagy és széles világba; nem csak megkötözött szamarak feloldására, hanem Jeruzsálembe, Júdeába, Samáriába, a földnek mind végső határáig minden népekhez.

A Krisztus szolgája lehet igen kicsiny, gyenge és szegény. De mindig tudnia kell, hogy nagy, hatalmas és gazdag ura van. A munkaterülete lehet szűk, de nem szabad azt vélnie, hogy az a fehér vonal ott a láthatáron csak délibáb, érzéki csalódás vagy párafelhő, holott hatalmas, hófedte ormok láncolata és olyan valóság, amelyből termékenyítő vizek hullámai áradnak a lapályok felé, a rónaságokra.

A specialistákra szükség van. De nem jó specialista az, aki azon az alapon gyakorolja az orvosi tudományát, hogy a beteg ember semmi más, mint egy beteg fül, vagy egy beteg gyomor, vagy egy beteg tüdő. Többé-kevésbbé, inkább többé, mint kevésbbé ismernie kell a specialistának is az egész emberi testet, szervezetet, sőt az emberi lelket is, másként jó specialista sem lesz.

Még a szomszéd udvaron álldogáló szamár elhozására is alkalmasabb az, aki lelkekért járt követségben a poklok tornácában, mert lehet, hogy éppen ott a szomszédban is a véges és a végetlen annyira össze vannak keverve, hogy a szamár köteleinek eloldása és útnak indítása a világmindenség megmozgatását, a mennyei és az ördögi erők harcát jelenti. Ha tudniillik az életet nem részleteiben és időnként, hanem egészében és állandóan látjuk.

A Zsidókhoz írt levél Advent 1. vasárnapi szakaszában (Zsid. 10, 19—25.) meglepően ősz- szetalálkozik a kis kör a végtelenséggel, a helyi gyülekezet a szentek univerzális egyességével. A szakasz vége arra int, hogy ne hagyjuk el a magunk gyülekezetét. A szakasz eleje pedig rámutat az új és élő útra, amelyen bizodalommal mehetünk be a szentélybe. „Ügyeljünk egymásra, el nem hagyván a magunk gyülekezetét": ez lehetne korlátolt, kicsinyeskedő parókializmus, egymás dolgainak hánytorgatása, a magunk szerepének torzított túlhajtása, a vakondtúrásnak hegységek rangjára emelése, az arányoknak nevetséges és ostoba elferdítése. De ha beleállítjuk abba a perspektívába, amit a szakasz eleje tár fel: „Bizo- dalmunk van a szentélybe való bemenetelre", akkor meglátjuk az igazi arányokat és viszonylatokat. A mi életünk és életmunkánk csak egy