Evangélikusok lapja, 1932 (18. évfolyam, 1-43. szám)

1932-10-02 / 32. szám

218.

EVANGÉLIKUSOK LAPJA

1932.

dom magamnak képzelni, hogy éppen az a fiatalember, akit egy esetleges numerus claususszal elzárnánk a „papi pályától“, s akit valóban a Szentlélek hivott el, ha mi becsapjuk előtte az ajtót, elmegy a baptistákhoz, a methodistákhoz, a római hatholikusokhoz s lesz belőle olyan munkás, aki a mi hiveink számát fogja apasztani. Minap olvastam egy németnek azt a mondatát, hogy amelyik állam az ifjúságnak nem tud feladatokat nyújtani, az beteg. Ez áll az egyházra is. Ha nem tudunk ifjúságunknak feladatokat, munkatért és munkát adni, betegek vagyunk. S ez a beteg állapot már magában véve is olyan feladatot és munkát jelent, melynek végzésére munkások kellenek.

Továbbmenve azt olvasom abban a hírlapi tudósításban, hogy a szónok azt mondta, hogy „az ifjú nemzedéknek helyet kell biztosítani.“ Sejtem, hogy a szónok nem gondolt semmi rosz- szat, de én mégis jellemzőnek tartom ezt a kifejezést. „Helyet“ kell biztosítani az ifjú nemzedéknek, Hely alatt értve parókiát, vagyis paplakot az összes gazdasági melléképületekkel. Mert mi ezt értjük hely alatt. Ilyen hely pedig nem sok van. (Hogy mennyi, azt nem tudom, mert a Névtár még mindig nem jelent meg.) Az anyaegyházak száma ugyan szaporodik, de úgy látszik nem a lelkészjelöltek szaporodásának arányában. Vagyis „hely“ annyi vein, ahány parókia van. Parókia azonban szerintem nincs annyi, amennyi munka van. Tudtommal egyetlen egy okleveles lelkész nem áll kizárólag a belmissziói munkának szolgálatában (eltekintve Erős Sándortól, aki a KIÉ titkára, de mit tesz egyházunk anyagilag a KIE-ért?), Egyetlen egy okleveles lelkészünk nem áll a külmisszió szolgálatában. Egyetlen egy lelkészünk nem áll kizárólag a sajtó szolgálatában. Az egyetlen munkakör, ahol okleveles lelkész nálunk parókia nélkül teljesít szolgálatot, az irodai munka. Hát kérem, ha mi nem a „helyeket“ vagyis a parókiákat számlálnánk, hanem a munkát néznénk, amit végeznünk kellene a misszióban, a szeretetmunkában, a sajtóban, akkor bizonyára nem beszélhetnénk még túltermelésről, s nem beszélhetnénk arról, hogy nincsen hely. A lakodalmas ház még távolról sem telt meg vendégekkel. Állítólag, legalább is úgy rebesgetik, vannak „helyek“, ahol a római katholí- kusok és más felekezetek rajokban dolgoznak, részünkről pedig 1—2 lelkész tölti be a „helyet“, míg végre odasorvadunk, hogy 1—2 embernél többnek csakugyan nem akad ott sem hely, sem munka. Ajánlom, hogy ezen a kissé feszélyező és kényelmetlen, ámde helyes nyomon tessék elindulni. Nézzük az aratnivaló sokaságot, a munka dandárját s el fogjuk magunkat szégyenleni, hogy túltermelésről beszélünk.

Végül azt mondta a szónok, hogy „megfontolásra érdemes, nem kellene-e a 40-iíc szolgálati évüket betöltött lelkészeket automatikusan nyugdíjazni.“ Az „automatikus nyugdíjazás“ nagyon találó kifejezés. Emlékeztet az automata emberre. Ha megnyomok rajta egy gombot s eltalálom az igazi gombot, akkor az automata ember megmozdul és távozik, Lehetséges, hogy ez az egyetlen mozdulat, amire képes. Bejön, „helyet foglal“ és „távozik“. Az ilyen papot azonban én nem automatikusan távolítanám el a „helyéről“. S nem negyven év után. Az ilyen automata embert minél előbb kívül kell tenni az ajtón. Ha másként nem megy, az Egyházi Alkotmány 329. §-ának f) pontja alapján, amely pontot belepte a pókháló elannyíra, hogy már a Nyugdíj intézeti Szabályrendelet készítői sem vették észre!

Van róla tudomásom, hogy az automatikus nyugdíjazás némely nyugdíjjogosultnak is szíve vágya s hogy a Nyugdíjintézetet addig nem tartják tökéletes intézménynek, amíg az automatikusan előálló nyugdíjigényt nem képes kielégíteni. Ezek szerint a nyugdíj szerzett jog. De talán nem árt e helyen is leszögezni, hogy a Nyugdíjintézet létesítése mellett nem az automatikus nyugdíjazás jegyében, hanem az özvegyek, árvák s a munkaképtelenek érdekében törtek annak idején lándzsát. Hogy azután a valóság más színekbe öltözött, hogy a lelkészt nyugdíjban is különbség tétetett lelkész és lelkész között s ezzel a Nyugdíj- intézet ügye egyik elmérgesedett ügyünk, az más lapra tartozik. A lényeg itt az, hogy többek közt én is nem az automatikus nyugdíjra, nem a különbözőképen elbírált lelkészi állomásokra vagy „helyekre", hanem az özvegyekre, árvákra és a munkaképtelenekre gondoltam. Munkaképes egyének nyugdíjazását az egyház igazságtalan megterhelésének tartottam és tartom. Továbbmegyek: egész magyar középosztályunkat az automatikus nyugdíj viszi bele az elemyedtségbe, az életbátortalanságba, s végeredményben társadalmunkat fosztja meg a kezdeményező erőtől, a találékonyságtól, a vállalkozási kedvtől, a kockáztatás és a felelősség bátorságától. Az automatikus nyugdíj életgyávákat szolgál és nevel. A Krisztus szolgájának túlontúl elég lehet az, ha tudja, hogy özvegyének, árváinak meglesz a betevő falatjuk, s hogy abban az esetben, ha ő maga munkaképtelen lesz, nincs koldulásra utalva. Mondom túlontúl elég, mert úgy látom minden nagyobb lelkifurdalás nélkül rábizzuk milliónyi ember özvegyének, árvájának sorsát s munkaképtelenek és munkanélküliek sorsát az isteni gondviselésre. Sehogyan sem tartanám a keresztyén erkölcsi felfogással összeegyeztethe- tőnek azt, ha a mai viszonyok közt egyházunk arra a társadalmi szempontból is igazságtalan és keserű gyümölcsöket termő álláspontra helyezkednék, hogy munkaképes embernek is joga van ahhoz, hogy a köz tartsa el. Nyugdíjintézetünket nem szabad abban az irányban „kiépítenünk , hogy az automatikus nyugdíjat életbe léptesse; inkább abban az irányban kell dolgoznunk, hogy a Nyugdíjintézet legyen valóban szeretetintéz- mény, amely az özvegyek, árvák és munkaképtelenek kedvéért van. Akinek különleges kívánságai és igényei vannak, az forduljon a Nyugdíjintézet mellett még a biztosító társulatokhoz is.