Evangélikusok lapja, 1932 (18. évfolyam, 1-43. szám)

1932-06-05 / 21. szám

162

__________________________Evangélikusok lapja ____________1932

A

z ifjú nemzedékért való felelősségünk.

(Különös tekintettel a patronázs kérdésre.)

Irta: Dr. Molnár Gyula, az igazságügy- minisztériumban alk. kir. ítélőtáblái bíró.

Aki Istentől vett bölcseséggel, eredményes patronázs munkát végez, nemzetmentő szolgálatokat végez. ,,A felületes szemlélő-' a patronázst romlott egyének érzelgős dédelgetésének nézi. Aki azonban a kérdést alaposan vizsgálja, annak fel kell ismernie, hogy ez a munka sok száz olyan egyént ment meg, aki ily támogatás és irányítás nélkül tétlen munkakerülő gyanánt esnék az állam terhére, vagy mint hivatásszerű gonosztevő okozna bűncselekményével egyeseknek és az összeségnek helyrehozhatatlan károkat." (L. ,,A vázlatos tájékoztatás a patronázs munkáról" c. alatt annak idején megjelent kis füzet bevezető sorait.)

A patronázs szolgálatok megtagadása jelenti egyfelől Isten parancsainak semmibe vevését, másfelől azt, hogy a bűnnek, a társadalmi és nemzeti élet örök veszedelmét jelentő felburjánzását, közönyös lélekkel nézzük. Testvérem, ha közönyös is neked az, hogy a ferencvárosi kiserdő telepen, rettentő nyomortanyákon, földalatti odúkban ezrével tengődnek boldogtalan páriák — az agyonkulturált 20. század végtelen gyalázatára, — kiáltó nyomorban, — alig lesz közömbös, hogy a résztvevő szeretetnek minden visszatartott fillérje helyett majd arany pengőket fogsz kiadni (az elmulasztott patronázs pótlásakép) javítóintézetek, fegyházak fenntartására.

Ne várjuk meg a kényszer adózásnak ezt a súlyos formáját. Hozzuk meg önként, a szeretetadóját még ma. Álljunk be egész szivünkkel az Irgalmas Samaritánus szolgálatába, s dolgozzunk egész szivünkkel ifjúságunk boldogabb jövendőjéért.

Talán mondanom sem kell, hogy különösképen várom soraim megértését lelkészeinktől és tanítóinktól. Szegény lelkészek, szegény tanítók! Mennyi a panaszuk, mennyi a jogos fájdalmuk. Szegény tanítók, mennyi a teher vállaítokon, s én, rövid egymásutánban, már másodízben apellálok megértő szeretetetekre. Csak a napokban bíztam reátok a magyar külmisszió fölkarolását, most meg már a patronázs ügy katonáiként akarlak harcba szólítani benneteket.

Kedves Tanító Testvéreim, ne haragudjatok , reám. Én, aki kemenesaljai szalmafödeles tanítói ház küszöbéről indultam el a nagy világba, jól tudom, hogy mennyi verejték, mennyi gond, mennyi aggodalom, mennyi néma könny gyűl össze ezekben a szegényes tanítói hajlékokban; de tudom azt is, hogy mennyi életfakasztó fény árad ki e hajlékokból.

Boldogult apámat a gróf Csáky Albin elnöklete alatt fennállott erkölcsmentő egyesület dicsérő oklevéllel és anyagi jutalommal tüntette ki az ifjúság erkölcsi gondozása körüli fáradozásaiért. Ennek a kitüntetett tanító édesapámnak 7 gyermeke volt; e sorok írója a legkisebbek egyike. Középiskolai tanulmányaim derekán, 16 éves koromban árván maradtam, Hogy tanulói pályám, árvaságom dacára nem tört ketté, hogy életem, — később nem égett el, (mint annyi társamé) a szenvedélyek tűzében, hogy mint felső bíró, a perek lavináival való küzködés helyett, — hazám ifjúságának erkölcsi megmentéséért dolgozhatom, — úgy érzem, hogy jelentékeny részben olyan jutalmak, miket Isten a Mestert ma már színről-színre látó egykori borgátai tanítónak ígért, s gyermekének életében vált be.

Lehet, hogy a 20, századnak nem lesz gróf Csáky Albinja, s munkátok talán emberi szemek számára észrevétlen marad. De nem marad rejtve az előtt, aki igazán jutalmazni egyedül tud. Aki majd egykor így fogadja azokat, akik őt igazán megértették: Jertek, én atyám áldottai, örököljétek az országot, mely számotokra készíttetett . . . mert éheztem és ennem adtatok, szom- juhoztam és innom adtatok; jövevény voltam és befogadtatok engem; mezítelen voltam és megruháztatok ... Bizony mondom nektek, amennyiben megcselekedtétek eÉÉyel emez én legkisebb atyámfiai közül, én velem cse- lekedtétek meg."

Föl tehát tanító testvéreim a pásztorokkal együtt a Pásztor szolgálatában hazánk ifjúságáért a dicső küzdelemre, s a biztos győzelemre.

De ne nézze közülünk senki tétlenül ezt a küzdelmet.

Azoknak a felelőssége, akik már élethivatásuknál fogva el vannak kötelezve, mások patronálására, (lelkészek, tanítók), lehet súlyosabb, mint másoké; de mindannyiunké elég súlyos arra, hogy mulasztási bűneinkért egykor elkárhozzunk.

„ .., nékünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt, hogy kikí megjutalmaztassék a szerint, amiket e testben cselekedett, vagy jót, vagy gonoszt. (II, Korinth. 5. 10.),

Tegyük azért alázatos vizsgálat tárgyává egész eddigi életünket. S ha szól az Urnák lelke, ha fedd, ha dorgál, hajtsuk meg alázatosan fejeinket, s mondjuk el, szívünk mélyéből a publikánus gyönyörű imádságát: „Isten, légy irgalmas nekem, szegény bűnösnek. ‘ — S aztán a megigazult szív boldog hálájával álljunk be egészen az Urnák szolgálatába; nem feledkezvén meg soha többé az ő legkisebb atyafiairól sem.

Pár szó az egyházmegyei ifjúsági konferenciákról.

Örömmel telik meg az ember lelke, amikor mind gyakrabban és gyakrabban hall egyházmegyék által rendezett ifjúsági konferenciákról. Vannak már egyházmegyék, amelyek évről évre megtartják az egy ifjúsági konferenciát. És épen ezért aktuális pár szót mondani ezekről.

Mit akarnak általában a konferenciák? Önálló jelentőséggel semmiesetre sem akarnak bírni a gyülekezetek életében, nem akarnak egy új vallásos típust kialakítani. Igazi céljuk elsősorban gyakorlati jelentőségű, ösztönzést akarnak adni a gyülekezeteknek az egyházi értelemben is értékes ifjúsági mun