Evangélikusok lapja, 1932 (18. évfolyam, 1-43. szám)
1932-05-29 / 20. szám
156. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1932. Mir« van szüksége a gyermeki [éleiknek? Olyan környezetre, amelyben a Mester az Ige, a lélek napsugara, testet ölt az otthon lakóiban! Ilyen-e a Te otthonod? — Tudsz-e örülni annak, hogy gyermeki ajkak Jézust is odahívták vendégül asztalodhoz, s valahol láthatatlanul ő is jelen van a terített asztal mellett?! 2. El ne tiltsuk gyermekeinket az Úr Jézustól! A tanítványok ezt akarták tenni, s hogy meg kellett szé gyenülniök. Vigyázz, hogy rád is ugyanez a sors ne vár jón! Az evangéliumi belmisszió egyházunkban is minden vonalon bontogatja szárnyait. Hangzik a Jó Pásztor hívása: Engedjétek hozzám jönni a kisdedeket és el ne tiltsátok őket... Jaj mi nekünk, ha otthonunkban a bűn lebocsátott redőnyei miatt soha be nem hatolhat az élet Napsugara de százszorosán jaj, ha még arra se vagyunk készek, hogy az „otthoniunknak kis senyvedt palántáit legalább időközönkint kiadjuk az értük kopogtató áldott kertésznek, hogy ő azokat legalább vasárnaponkint megfüröszt hesse az élet vizében s beragyoghassa tiszta meleg fényével. Ha azután a palánták visszakerülnek az ,,otthon‘‘-ba, ki ne szaggassuk botor kézzel amit a Mester ültetett. 3. Ne csak a magunk gyermekét szeressük, hanem legyen előttünk drága minden gyermek! Az Úr Jézus talán testi szemeivel egyszer sem látta korábban azokat az anyákat, akik kis gyermekkel ölükben járultak eléje áldásáért és mégis úgy vette karjai közé a hozzávitt kicsinyeket, mint akik a legtökéletesebb szeretetre, a megáldó szent szeretetre, annak tel jes mértékére tarthatnak igényt —, úgy ölelte át őket, mint akik egészen az övéi. Ilyen szeretetet vár Ő mi tőlünk is. A trianoni magyarnak nem nehéz szeretni Trianon legnagyobb áldozatait, a már pelyhes tolláikban súlyosan megtépett magyar fecskefiakat. 4. Legyen előttünk drága az a magyar gyermek is, akiről azt mondják, rossz. Olyan kevesen vagyunk, mondotta Széchenyi, hogy az apagyilkosnak is meg kellene kegyelmezni. Milyen távol vannak az apagyilkosságtól azok a gyermekek és fiatalkorúak, akiknek mi — Káintól tanult bölcsességgel, legfeljebb bunkósbotot szánnánk.“ Meggyfa- vesszőt nekik nem patronázst“, hangzik sokak ajkáról. Hát hiszen a meggyfavesszővel sokat próbálkoztak már, de kevés eredménnyel. Petőfi verset írt arról az országról, ahol minden felu végén akasztófát lehetett látni. De ezek az akasztófák sehogy se akartak azon az országon segíteni; húzzuk tehát inkább elavult életelveinket azokra az akasztófákra, magunk pedig lássuk meg, hogy a lelkihalál birodalmában járunk, s az Élet fejedelme felé kel! indulnunk, hogy az Isten színe előtt is megálló patronázs elvekhez juthassunk. Az Úr Jézus mindenekelőtt meglátta, hogy a legmélyebben elbukott bűnösnek is van halhatatlan lelke. Ez a halhatatlan lélek szeretet után sóvárog; s ha kielégítést talál, megindul az áldott gyógyulás. E sorok írója, több mint egy évtizede, hogy hivatásos munkása a fiatalkorúak erkölcsi védelmének. Gazdag tapasztalatai anyagából hadd mondjon el az alábbiakban egyetmást: Még újpesti járásbírósági jegyzőkoromban történt a következő eset: Apró lopások hosszú sorozata miatt javítónevelésre kellett utalnunk két fiatalkorút. (Megjegyzem, hogy súlyosabb felelősség terhelte a vénasszony orgazdát, mint a fiatalkorúakat, rég megmondván a kecskeméti paraszt- legény, hogy lopni könnyű, de „eltönni" nehéz.) Mialatt a két fiatalkorú a javítóintézetbe való be utalását várta, fogházi őrizetben volt az újpesti járásbíróság fogházában, karácsonyi ünnepek következtek és ka rácsony estéjén, hogy némi fényt derítsünk a fogházban levő letartóztatottak számára, főnökömmel egyetértőleg ünnepély keretében emlékeztem meg a Megváltóban nyert csodálatos ajándékról. Az ünnepélyen a foglyok apró ajándékokat is kaptak, a két fiatalkorú egyebek közt színes ceruzákat és rajzpapirt. (A két fiatalkorú ugyanis meglepő rajzbeli készséget árult el, jóllehet közülök az egyik mindössze három elemi osztályt végzett.) A megajándékozott fiatalkorúak szabadidejükben hűségesen rajzolgattak s az elszállításukat megelőző este lámpát kértek a fogházőrtől, hogy rajzaikkal teljesen elkészülhessenek és az éjszaka egy részét is rajzolgatással töltve, másnap reggel az átszállítás küszöbén, hálás szívvel és meleg köszönettel nyújtották át a rajzokat bí: rájuknak, illetve a tárgyaláson közreműködött bírósági j egyzőnek. Szem és fültanúja voltam annak a jelenetnek, ami a javítónevelésre utalt ezeknek a íiatalkorúaknak egyike és annak édesapja között a fogházban egy ízben lejátszódott. Az apa durva szidalmakkal támadt „hitvány" fiára, anélkül azonban, hogy a fiú a megbánásnak csak a legcsekélyebb jelét is mutatta volna. A fiatalkorúak bírójának egy parányi szeretettel sokkal jobban sikerült megtalálni azt az aranykulcsot, ami a fiú szívét megnyitja. A rákospalotai leányjavító intézet protestáns növendékeinek karácsonyi ünnepélyén én szoktam hirdetni (írásmagyarózat keretében) a karácsonyi örömhírt. Szinte alig kívánhatok magamnak figyelmesebb, nyitottabb szívű hallgatóságot, mint amínő az a 60—70 leány, ott a javítóintézeti karácsonyfa alatt. Pedig milyen állapotban kerültek ezek a szegény teremtések annak idején hozzánk Testben, lélekben összetörve, legázolva, mint ahogy a szekér kereke halálra tud gázolni egy úttestre esett lilomot. Kertész legyen, aki az ilyen liliomot életre tudja táplálni. S áldott legyen az Isten, hogy mi ismerünk ilyen kertészt, az Úr Jézus az, aki a teljes igazságerejével mondhatta magáról: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki én bennem hiszen, ha meghal is, él". Az Életnek a halálon is győzedelmeskedő fejedelme, — kinek evangéliumát külön áhítatokon, bibliaórákon is halják úgy a rákospalotai, mint a ceglédi leányotthonunk növendékei —, tud nemcsak érdeklődést, hanem határozott bizonyságtevő, próbát kiálló hitet is fakasztani leányaink leikébe. A ceglédi leányotthon több protestáns növendéke
