Evangélikusok lapja, 1932 (18. évfolyam, 1-43. szám)
1932-05-15 / 18. szám
140. evangélikusok lapja 1932. jönnek el érte. Más formában kell hozzájuk vinni, mint azt eddig tettük. Sok embernek nincs többé füle a hallásra. El kell vinni a betegágyhoz a kórházakba. Az egyház nemcsak azzal bizonyítja a krisztusi sze- retetet, hogy hívei műveléséről gondoskodik. A műveltséget az emberek rosszra is használhatják. Az emberek napjainkban tényeket akarnak látni, azért az egyháznak több segédeszközre van szüksége az igehirdetés eredményessé való tételénél. A példa vonz. a megvalósított igazság mély hatást gyakorol. A szép szavak csak kiáltó szavak a pusztában. Az emberek jeleket, bizonyítékokat követelnek, azért ezeket a bizonyítékokat meg kell nekik adni, mert az életbe átvitt, megvalósított igazságok legtöbbször megrendítik s megindítják az embereket. A keresztyén egyház ellenségei adatokkal, szemmellátható bizonyítékokkal, megtévesztő féligazságokkal dolgoznak. Azt mondják, hogy csak beszélünk a szeretetről. És ebben sokszor igazuk van, mert sok úgynevezett keresztyénnek az ő keresztyénsége csupán szólásmód. A keresztyénséget, Krisztus tanítását az emberi képmutatás teszi, — hogy úgy mondjam — népszerűtlenné. Hiányzik a mai ke- resztyénségböl a martyrium, e helyett sokszor sajnos egy színtelen szokásszerü mechanizmussá lesz, amelyből hiányzik az őszinte áldozatkészség. A megszervezett szeretetmunkával be kell bizonyítanunk elsősorban azt, hogy a Krisztus iránt érzett hálából fakadó segítő tevékenység valóság, a világ legnagyobb erőforrásából, a szeretetböl fakad. Az egyházvédelem eddig egyoldalúan volt megszervezve. Kétségtelen, hogy csupán iskolák fenntartásával a lelkeket a mindennapi élet egész nagy ve- szélyfelelületén megoltalmazni nem lehet. Uj utakat, új módokat kell keresnünk, hogy a sokoldalú támadással és veszéllyel szemben kielégítő legyen a védelem. A szeretet-intézmények bázisai annak a munkának, amelyet a szociális nyomor leküzdésére nekünk is folytatnunk kell. Ez a mai élet kétségenkiviili legnagyobb problémája. A szeretetintézmények fejlesztése és kiépítése kétféle módon történhetik. Első mód, ha az egyház maga létesít árvaházakat, napközi otthont, öregeket gondozót, mint ahogy létesített és fenntart tanintézeteket. Kimondhatja az egyház, hogy jótékonysági adót vet ki, vagy pedig jövedelme bizonyos részét százalékban kifejezve szeretetintézmények fenntartására fordítja. A másik lehetőség, hogy egyháztársadalmi úton létesülnek oly intézmények, amelyeknek az egyesületek lesznek támpontjai. Elvileg az utóbbi a helyesebb. Azok, akiket a szeretetintézményekbe beállítunk, önként vállalt, Krisztus iránt érzett hálából szolgálnak, egész életenergiájuk feláldozásával sietnek a nyomorban és elhagyatottságban sínylődő testvéreik segítségére, azért szebb, ha azok, akik ezt a munkát támogatják, minden adószerű kényszer nélkül adják az intézmények fenntartásához az ő adományaikat. Ilyen módon van megszervezés alatt a szeretetmunka egyházamban, ahol a diakonisszák a diakonissza anyaházban, árvaházban, az öregeket gondozóban, a városi szegénygondozásban, az inségkony- hákban s hamarosan a városi napközi otthonban és a kórházban is működni fognak. A diakonissza munka fontosságáról, annak az evangéliumban megalapozott létjogosultságáról azt hiszem, nem kell beszélni. A külföldi evangélikus gyülekezetei diakonissza segéderő nélkül a lelkészek nem is tudnák elgondolni, még kevésbbé keresztülvinni az egyházvédelmi belmisz- sziós munkát. Az igaz, hogy a diakonissza-munka a legszebben és leghathatósabban önmaga ismerteti önmagát. Azzal, hogy azt mondjuk, hogy a szeretet- munka az igehirdetés segédeszköze, meghatároztuk a diakonissza munka lényegét is. A diakonissza munka segédmunka. A diakonissza nem prédikál, ő csendes cselekvője a krisztusi szeretetnek, nem szenteskedő, a lelkész háta mögött magát önállósítani akaró munkaerő, hanem munkáját a lelkész irányítja. Aki az ő betegágyán, vagy nyomorúságában megismeri az önzetlen segítésnek áldását, az nem egy emberi ne- messzivüséget ismer meg, hanem a krisztusi szeretet áldását. Milyen szép programm, intézményessé tenni a szeretet munkáját, megmenteni az árvákat, megoldani minden gyülekezetben a kolduskérdést, megszervezni a szegénygondozást, bevinni a kórházakba a krisztusi szellemet. Az a kérdés, mi történt a múltban a szeretetmunka intézményessé tétele érdekében. Nem akarom, hogy félreértsenek, hogy valaki azt gondolja, hogy az iskolák fenntartását lényegtelennek, vagy pedig az egyház céljából feleslegesnek tartom, de csupán iskolák fenntartására fordítani minder erőnket a mai időkben nem helyes. Az a kérdés, hogy hogyan lehetne a szeretetmunka intézményes megszervezését keresztülvinni. Az iskolaügy elhanyagolása révén? Távol áll tőlem erre még csak gondolni is. Azt azonban nem mulaszthatom el megjegyezni, hogy az iskolákban is az evangélikus öntudatot jobban kell ápolni. Ami pedig a túlméretezett egyházi közigazgatásunkat illeti, igenis mindannyiunknak követelnünk kell, hogy az e téren eszközölt pazarlást megszüntessük. Áldozatokra s önmegtagadásra van szükség. Minden nehézség ellenére is erős a hitem, hogy a körülmények kényszeríteni fognak bennünket arra, hogy a szeretetmunka fontosságát belássuk. A mai helyzetet, annak aránytalanságát csak egy pár adattal akarom megvilágítani. A nagy köz- igazgatási kiadások mellett, amelyeket a közigazgatás egyszerűsítésével legalább a felére lehetne csökkenteni, egy közös protestáns funkcionárius reprezentális költségeire egyházunk évente tízezer pengőt ad. Az aszódi gimnázium internátusa kiadásainak fedezésére a bányakerület 100 ezer pengőt adott ki. Ebben a gimnáziumban 400 tanuló közül a múlt évben 84 evangélikus volt Ezzel szemben a békéscsabai »Be- thánia« diakonisszaképzőre 150 pengőt ad a bánya- kerület. A többi diakonissza intézetek még ennyit sem kapnak! Ezek az adatok mutatják, hogy egyházunk az igehirdetés egyik segédeszközét milyen fontosnak tartja, a másikat pedig figyelemre sem méltatja. Az idők intő szavát meg kellene hallanunk, a közigazgatást a legrövidebb időn belül egyszerűsíteni kellene. Azt mondják, hogy nem lehet nagy ösz- szegeket ezzel megtakarítani. A mi szegénységünkben minden fillér, amely nem az egyház céltudatos felvirágoztatását, hanem egyéni érdeket szolgál, nagy veszteséget jelent. De tegyük fel, hogy a közigazgatás egyszerűsítésével csak évi 50 ezer pengőt lehetne
