Evangélikusok lapja, 1932 (18. évfolyam, 1-43. szám)
1932-04-10 / 14. szám
106. 1932. evangélikusok lápja igen számíthatunk a tanítókon és az iskolás- gyermekeken kívül másokra. Náluk 30—40 ember, férfiak és nők, állnak készen, hogy énekkel, zenével, szavalatokkal, imádkozással, bizonyságtétellel, igeolvasással és igemagyarázattal közreműködjenek. Rrogramm- szerüen kellene foglalkoznunk olyan gyülekezeti munkások kiképzésével, akik összejöveteleinken aktive szerepeljenek. Egyetemes papság! Azonban most nem a tennivalóinkról, hanem a mondanivalóinkról akarok Írni. És pedig a megtéréssel kapcsolatban. Éppen az Üdvhadsereg összejövetelének lefolyása figyelmeztetett arra, hogy mi nagyon is jóhiszeműen, könnyen és nem egyszer kényelmesen feltételezzük azt, hogy, akik estélyeinken, ünnepségeinken, gyülekezeti istentiszteleteinken résztvesznek, azok már megtért lelkek. S ezért a mondanivalóinkban inkább a hitélet elmélyítésére, finomítására törekszünk. A vallásos ismereteket akarjuk hallgatóságunkban gyarapítani. Csiszolni, pallérozni akarunk, nem pedig uj életet elplántálni. Vakmerőségnek tekinteténk hallgatóinkhoz mint olyanokhoz szólni, akik még nem tértek meg. Attól tartunk, hogy hallgatóságunk sértésnek venné, ha úgy beszélnénk hozzájuk, mint akiknek még megtérésre van szükségük. Egyedül a közös- gyónásban vannak olyan, ott is inkább liturgikus, tehát legalább is formailag személytelen elemek, amelyek a megtérésre buzdítanak s a megtérő szívhez fordulnak; amelyek a megtérő szívnek az igényeit, szomjúságát és éhségét iparkodnak kielégíteni s a bűnbánót igyekeznek vigasztalni. Igen nagy tiszteletben tartjuk hallgatóink »személyes hitéletét«, nem kívánunk beavatkozni legmélyebb egyéni hit- meggyőződéseikbe. Ennek következtében a mondanivalónk sokai vészit a közvetlenségéből, a kézzclfoghatóságból, az agresszivitásból; hiányzik belőle az egyéni lelkiismeretet megmarkoló felhívás, a parancs, a kategorikus imperatívusz. Inkább értekezéseket tartunk egyes témákról, mintsem hogy a témákat arra használnánk fel, hogy velük hidat építsünk a lelkekhez és szivekhez. Beérjük azzal, hogy anyagot adunk a hallgatók gondolkodásának. de rájuk bízzuk, hogy az anyagot feldolgozzák és alkalmazzák-e, amely utóbbi azután sok esetben, s ép azoknál, akiknél a legszükségesebb volna, elmarad. Vegyük csak a kezünkbe hitvallási iratainkat. Nézzük, mit mond például a Kiskáté! Én ugyanis az u. n. szekták működésének vizsgálása közben mindjobban arra a tapasztalatra és felfedezésre jutok, hogy azokkal a fegyverekkel hódítanak, amelyeket mi az egyháznak és az ügynek nagy kárára és indokolatlanul sarokba állítottunk. Azt mondja a Kiskáté: »A vízzel való keresztelés azt jelenti, hogy a bennünk lévő régi ember naponkénti bűnbánat és töredel- messég által vízbe fojtassék és meghaljon minden bűnnel és gonosz kívánsággal együtt és viszont naponként uj ember jöjjön elő és támadjon fel, aki Isten előtt igazságban és tisztaságban örökké éljen.« A keresztség szentsége tehát naponkénti bünbánatot és töredelmet, naponként feltámadást jelent. Az Isten szine előtt való életnek naponkénti megújulását. Mi következik ebből? Az-e vájjon, hogy a templomainkba járó és összejöveteleinken résztvevő megkeresztelt keresztyéneket, közülünk önmagunkat sem hagyva ki, olybá tekintsük, mint akik immár megtért és megszentelt lelkek lévén, nem szorulunk rá a megtérésre, az Istenhez fordulásra és a megújulásra? Akikben már nincs mit megfojtani és nincs mit ujj ászülni? Ellenkezőleg. Luther és vele egész egyházunk naponként bünbánatot, töredelmet, megújulást, megtérést követel. Mi tehát egyházunk mondanivalója az emberekhez ma, holnap és mindennap? Mondanivalója nemcsak a kívülállókhoz, hanem a saját élő tagjaihoz is? A bünbánatot kell felkelteni, a sziveket kell összetörni, a hitet és engedelmességet kell megújítani. Ez az egyház mondanivalójának egyik legkiemelkedőbb része. Mi pedig ehelyett vallásos ismereteket, fogalmi meghatározásokat, elmélkedéseket nyújtunk, ünnepelünk, az egyháziasságot és az öntudatot ápoljuk, s nem fordulunk az egyes lelkekhez és lelkiismeretekhez. A hallgatóságunkról feltételezzük, hogy a hitéletnek és az Isten előtt való életnek olyan magaslatain jár, amelyeket magunk is csak igen nagynéha érünk el s amely magaslatokon a gyarló ember állandóan megm aradni nem képes, mert hiszen mi naponta sokszor vétkezünk s büntetésnél egyebet nem érdemiünk s azért könyörgünk bűneink bocsánatáért Istenhez, azért vagyunk mindig ráutalva Krisztus érdemére. A mondanivalónkban tehát nagyobb sze_ rep és előkelőbb hely illeti meg a bünbá- natra és a megtérésre való felhívást s célkitűzésűnkben mindig ott kell lenni annak, hogy lelkeket akarunk téríteni az Úrhoz. Diakónus. — Ä romhányi ev. templomra adakoztak: Sárvár: Ev. Egyház 14.47 P, Ipolyvece: Ev. Egyház 13.20 P, Romhány: Orbán S. 10 P, Tokaj: Dr. Ho- nétzy 10 P, Pécs: N. N. 10 P, Nagykőrös: Schléger E. 5 P, Alsógöd: Prot. nőszöv. fiókja és Ev. fiókegyház 5—5 P, Nagysitke: Fiú és leányegylet 6 P, Nemes- csó: Ev. egyház 11.11 P, Győr: Kratochvill S. 4 P, Répcelak: Bokor S., Széles R., Hidas: Rettmann F, 2—2 P, Nagykanizsa: Zimmermann H. 2.50 P, Nagyatád: Lelbach K. 10 P, Lajoskomárom: Vanderer M. 1 P, Tohorcs: Fodor R. 1 P.
