Evangélikusok lapja, 1931 (17. évfolyam, 1-46. szám)
1931-03-29 / 13. szám
100. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1931. nem hajt gyökeret, virágot, levelet, nem terem gyümölcsöt, magot. A római hatholikus egyház példájára szoktak hivatkozni azok, akik az egyháznak a politikai arénára való ereszkedést ajánlják. Nem veszik észre, hogy a római hatholikus egyház voltaképen nem lépett a napi politikának a porondjára. A római egyház nem azonosította magát politikai párttal és egyetlen államban sem politikai párt, sem elvileg, sem gyakorlatilag. A római egyház tömörítette és tömöríti pártokba a római katolikusokat, de maga az egyház mindig felül állott — ha valósággal nem tehette, legalább is elvileg — a politikai pártokon, mert a maga részére teljes és abszolút hatalmat követel. Vannak római katholikus klerikálisok a képviselőházban. De ez nem jelenti azt, hogy a római egyház politikai párt. A római pápa felette áll az államoknak és azok politikai pártjainak, mert ő a summum imperiumra tart igényt. A római pápának igen kedvező alkalma lett volna arra, hogy egy óriási fontosságú kérdésben ak- tualiter állást foglaljon: a világháborúban. Miért nem állapította meg a világháború folyamán vagy elején azt, hogy melyik fél indított jogosan háborút? azért, mert az aktuális politika porondjára — sok példán okulva — nem lép. Itt vannak korunk nagy szociális kérdései: alkoholizmus, pacifizmus, leszerelés, döntőbíráskodás stb., kérdem: egyetlen-egy konkrét dologban a római pápa tett-e olyan kijelentést, amellyel odakötné magát valamely határozott és gyakorlati intézkedéshez? Nem. Miért? Azért, mert egy konkrét törvénynek vagy intézkedésnek a következményeit, kihatásait előre kiszámítani nem lehet. Olyan sokféle tényezőtől függ az. Az elvek örökkévalók, de az elveknek helyes alkalmazása csak akkor helyes, ha változik. A nap egyformán süt. S ugyanaz a nap a búzát megérleli vagy tönkreteszi aszerint, hogy milyenek a kisérő körülmények. Ebből az következik, hogy ha az egyház a gyakorlati politika mezejére akar lépni, s a politika dolgaival közvetlenül kíván foglalkozni, akkor a viszonyok szerint kell forgatnia a köpenyegét. Ha pedig nem forgatja, ha állandóan azonos marad, akkor a lehető legrosszabb politikát csinálja, amire szintén van példa á római katholikus egyház történetében. Szeretném tudni, hogy azok, akik most, országunk és politikai életünk jelen helyzetében, az egyházat angazsálni akarják egy bizonyos, mondjuk a legjobb és legcélravezetőbb politikai kurzus mellett, hogyan fogják majd az egyház hajóját egy másik irányba rántani, ha a viszonyok megváltoznak? Ami a politikában szükséges erény és elodázhatatlan követelmény, hogy t. i. alkalmazkodjék a mindenkori lehetőségekhez, az az egyházat hitelétől fosztja meg és olyan rombolást visz végbe azoknak az értékeltnek a területén, amelyek az egyházra bízattak, hogy azt az az egyház, amely őket kockáztatta és eltékozolta, többé soha helyrehozni nem tudja. Az egyháznak tehát nem lehet feladata az, hogy közvetlenül, magát politikai pártokkal azonosítva, vagy politikai pártba tömörülve beleavatkozzék a törvényhozásba vagy a törvény végrehajtásába. Ellenben feladata és kötelessége az, hogy az elveket hirdesse, Pl.: az egyháznak nem feladata, hogy az embereket arra buzdítsa, hogy erre vagy arra a pártra szavazzanak; de igenis kötelessége az embereket nevelni, hotív a szavazati jogukkal helyesen tudjanak élni és arra inteni, hogy szavazatukat becsületesen adják le, ne megvesztegetésre. Az egyháznak nem feladata, hogy a leszerelési politika vatíy a döntőbírósági politika mellett foglaljon állást, de feladata és kötelessége, hogy a béke ügyét előmozdítsa az emberek lelkében és életében. Az egyháznak nem feladata, hogy állást foglaljon a kartelek mellett vagy ellen, de feladata, hogy az iparban és a kereskedelemben az igazságnak, jogosságnak követelményeit hangoztassa és a munkásnak a jogait védelmezze. Nem feladata az egyháznak, hogy ezt vagy azt a kormányt megbuktassa, de feladata, hogy minden kormánytól megkövetelje a részrehaj latlanságot és a polgárok jogainak tiszteletét. Hős volt-e Krisztus? Irta: Horeczky Béla. Honnan van az, hogy a vértanuk mosolyogva tudtak meghalni, ellenben Jézus gyötrődéssel halt meg? — ezzel a kérdéssel fordult egyszer hozzám egy kételkedő. Sokaknak szemet szúrt már az, hogy Krisztus szenvedéstörténetében nem találtak elég szájok íze szerint való ,,hősi“ vonást, ők a sztoikus filozófust szeretnék szemlélni Benne, aki cinikus nyugalommal néz szembe sorsával. Több nekik egy Sokrates, aki példátlan hidegvérrel üríti ki a méregpoharat s mielőtt ezt tenné, a halálborzalom leghalványabb jelét sem árulván el, — barátaival enyeleg. Bosszantja ezeket az embereket, hogy milliók választják azt a Krisztust eszményökül, aki halála előtt „szomorú volt" és „gyötrődött". Miért nem viselkedett Krisztus hősiesebben? — harsogják. Miért nem igyekezett legalább tanítványai előtt bátrabbnak feltűntetni Magát? Miért engedte, hogy a Getsemáne kertben szomorúság és gyötrődés vegyen rajta erőt? Miért nem türtőztette Magát a szomjúságtól a kereszten? Miért imádkozott a csalódás szavaival: Én Istenem, én Istenem miért hagytál el engemet? Az emberiség nagy héroszai nem így szoktak viselkedni. Azok mesterien értik, mint kell a halálfélelmet utolsó pillanatig elleplezni. Majdnem hajlandók volnának e Krisztus-bírálók, a gyávaság bélyegét reá sütni Urunkra, ha maguk is meg nem rettennének e rágalomtól. Szeretném itt mindenki figyelmét arra felhívni, hogy alapjában félreérti a Krisztus ke
