Evangélikusok lapja, 1931 (17. évfolyam, 1-46. szám)
1931-03-29 / 13. szám
1931. EVANOELIKUSOK LAPJA 101. reszthalálát az, aki az ö mártíriumában világ szerint értelmezett „hősi" vonást keres. Krisztus az 6 halálával nem bátorságát akarta megmutatni. ö nem virtusból halt meg. Az ö halála bűnért hozott áldozat volt“. Ezért viselkedett természetesen, ezért nem igyekezett sem testi, sem lelki fájdalmát színésziesen elleplezni vagy erőszakkal visszafojtani és ezért nem helyezett súlyt arra, hogy utolsó viselkedésében bátornak tessék. Az evangélium íróinak tárgyilagosságára s igazságszeretetére mutat az a tény, hogy nem igyekeznek semmit szépítgetni és nem akarják Krisztust ,,hősibb“-nek feltűntetni. De nem feleltünk még meg kételkedőnk szavára, aki Krisztus halálát a keresztyén vértanúkéval állította párhuzamba. Ez igaz: a mártírok boldogan, mosolyogva halnak meg, Krisztus szíve pedig a kereszten a mélységes fájdalomtól szakadt meg, ezért állt be Nála, orvosok véleménye szerint, oly korán a halál. Kételkedőnk kérdésére Keresztelő János adja meg a méltó feleletet, amikor így jellemzi Krisztust (János 1, 29): íme az Istennek ama Báránya, Aki elveszi (görög szerint: hordozza) a világ bűneit. Ha csak két társam is reám teszi a hátizsákját, milyen kényelmetlenül érzem magam. Ha tíznek a terhét kellene cipelnem, egyenesen ösz- szeroskadnék alatta. Az a gotgothai „hős' millió és millió ember bűnének terhét vette Magára. Magára vette és hordozta, ama boldog1 mártírok bűnét is, akik most, nyomdokaiba lépve, mosolyogva tudnak meghalni: Igen, kételkedő! „Az Ür mindnyájunk vétkét öreá veté.“ (Ézs. 53, 6). „Hősnek" nevezem a Juda nemzetségéből való Oroszlánt (Jel, 5, 5), és az a szükkeblűség, amely ezt a jelzőt el akarja Tőle vitatni, a leghatározottabb megrovást érdemli. Ez az oroszlán nemcsak hogy „hős“, de az emberiség legnagyobb hőse, persze Isten szemével nézve. Vájjon az-e a nagyobb hős, aki csataordítást hallat és azt üvölti üsd, vágd, — vagy az, Aki azt mondja az erőszak láttára: Dugd hüvelyébe szablyádat, azt gondolod, hogy nem kérhetném most az én Atyámat, hogy adjon ide mellém többet tizenkét sereg angyalnál?! Aki leköpdöstet- vén nem méltatlankodott, arcul veretvén nem szegült ellen, szidalmaztatván viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött?! „Hős" az az oroszlán, amely engedi, hogy egerek rágják a fülét és békák ugráljanak a testén és még mindig nem sújt félelmes, haláltosztó, királyi talpával közéjök. „Hős“ volt Krisztus, mert erejét nem használta ellenségei megsemmisítésére, hanem érettök odaadta Magát. „Hős" volt, mert legyőzte önmagát és engedelmes volt Atyja iránt mindhalálig a keresztfának haláláig. Vessünk még némi fényt a botránkozásnak, azon kövére, amelybe annyian belebotlottak már: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet." Azt állítják, hogy Luther három napon keresztül étlen-szomjan tusakodott ez Ige felett. Kétségtelen, hogy Isten elhagyta Krisztust a „sötétségnek órájára", különben ellenségei Hozzá nem nyúlhattak volna. Ez a sóhaj azonban nem fejez ki csalódást, hiszen az Istentől való pillanatnyi elhagyattatás nem volt számára meglepetés,, hanem beletartozott programmjába. Ez az Ige egyébként a 22-ik zsoltár kezdete, mely zsoltár 2., 7., 8., 9., 16., 17., 18., 19. versei ott a helyszínen, csodálatos hűséggel beteljesedtek. Abban a helyzetben és abban a pillanatban nem mondhatott volna Urunk méltóbb és igazabb imádságot, minthogy a 22. zsoltár szavait vette ajkaira. Szives kérelem D. Payr Sándor egyet, tanárhoz. Igaz lelki örömmel s meghatottsággal olvastam a „Harangszó" 8-ik számában azt a megemlékezést, amelyet a dunántúli Egyházkerület kiváló püspöke írt Terólad, 70-ik életéved betöltése alkalmából, s amely megemlékezés olyan találóan adja vissza lényednek kedves s tiszteletreméltó vonásait. Valóban méltó helyről jövő méltó fotográfiája az egy arra méltó egyénnek! Boldognak mondunk Téged az isteni kegyelemnek belőle kiragyogó tanú jeleiért s szeretettel és nagyrabecsüléssel szorítjuk meg lélekben fáradhatatlan jobbodat. Én azonban most kérni akarok Tőled valamit. A köz érdekében. Kapi püspök úrnak a sorai között ugyanis azt is olvasom, hogy íróasztalod fiókjában ott pihen egy kötetrevaló vallásos költemény, olyanok, aminöket te „Hárfahangok" cím alatt a Luther-társaság kiadásában egyszer már közzé tettél, amely kiadványnak mi, lelkészek, a gyülekezeteinkben rendezett vallásos ünnepélyeken már ezerszer hasznát vettük s hasznát fogjuk venni mindig. Nem ismerek művet, amely jótékonyabban nyúlt volna bele egyházi életünkbe, mint épen ez; annyira kívánatos volna azért azt egy új kötettel meggyarapítani. Arra kérnélek azért: ne pihentesd annak kéziratát az asztalfiókodban, hanem tedd meg minél előbb a lépéseket arra nézve, hogy ez a mű napvilágot lásson. A Luther-társaságot, mely az első kötetet kiadta, (amely már teljesen elfogyott), bizonyára megtalálja a módját annak, hogy az a mindennapi kenyér szükségével biró mű, most már két kötetben, megjelenhessen, amely törekvésében a Társaságot mi a legmesszebbmenően szívesen támogatjuk. Sok nekünk nyújtott, lekötelező irodalmi ajándékaidat tetézd még ezzel is s én hiszem, nagyon sokan fognak áldani érette. Nyíregyháza, 1931. márc. 16. Igaz szerettei Paulik János ev. lelkész, a MELE. elnöke.
