Evangélikusok lapja, 1931 (17. évfolyam, 1-46. szám)

1931-03-22 / 12. szám

92.

EVANGÉLIKUSOK LAPJA

1931.

váratlan lepi meg a föld lakosait. Krisztus a hi- veitől csupán azt várja, hogy legyenek mindenkor készen. Ez a kötelességünk.

A másik kérdés, ami azokkal a jelenségekkel kapcsolatban lelkűnkben felmerül, az, hogy az Isten által teremtett, fenntartott és kormányzott világban miért és honnan van ennyi szerencsétlenség, baj, keserv, katasztrófa? És ez a kérdés hitünk szempontjából és a keresztyénség szempontjából azért nagyon fontos, mert egyenesen a gondviselő Istenbe vetett hitet ingatja meg igen sok emberben. Már pedig az Istenhit marad a fundametoma a vallásosságnak, s az Istenbe, mint szerető mennyei Atyába vetett hit marad a fundamentoma a keresztyén vallásosságnak. Ha ez az Istenhit megrendül, akkor semmiféle rajongó vagy félszeg spekulációk, számítgatások és jelmagyarázatok nem tudják megszilárdítani. A katasztrófák a hivő embert első sorban nem abból a szempontból foglalkoztatják, hogy mi vár reánk, mi következik, hanem abból a szempontból, hogy mi van ezen katasztrófák mögött. Nem az a fontos, hogy utánuk jön-e a Krisztus, hanem az, hogy mögöttük, mellettük és bennünk ott van-e az Isten. ,

Ez a kérdés nem idegen attól a másiktól sem. Feltéve ugyanis, hogy ezek a katasztrófák csakugyan a Krisztus hamari jövetelét jelentik, azok, akik a katasztrófáktól távol állnak, akik az újságokban vagy adventista könyvekben nyugodalmas békességben olvassuk róluk, talán reménykedő örömmel várhatják az Urat, de azok, akik a szerencsétlenségeknek szenvedő részesei, •bizonyára nem ezt nézik és nem ezen elmélkednek, hanem azt kérdezik magukban: Istennek bölcs és jó világkormányzása miként engedhet meg ilyen bajokat? A világ végéről való henye elmélkedés a messziről szemlélőnek hiábavaló latolgatása. A jelek azonban nem azoknak szólnak, akik tőlük távol, hanem azoknak, akik bennük vannak. Az adventisták egyik nagy csalódása az, hogy ők a jeleket másokon keresik és látják, anélkül, hogy magukon tapasztalnák.

Az elevenbe vágó probléma nem a bekövetkezendő idő, hanem az égető és sajgó jelen. Krisztus önmaga szenvedett és nem a mások szenvedéséből következtetett. Az ő tanítása nem egy számtani feladatnak a megfejtése, nem is a próféciákon való eltűnődés következménye volt, hanem vállalta azt, amit Isten vele, általa, rajta tenni akart. És így találkozott Isten akaratának engedelmeskedve, a gonosszal. Azzal a gonosz- szál, amely a világban olyan nagy hatalom. — Krisztus nem azt kérdezte, amikor a világban a gonosszal találkozott, hogy mit jelent az a világ számára. Nem is azt kérdezte, hogy ennek a hatalmas és erős gonosznak a világban való jelenlétéből milyen következtetéseket lehet levonni a jövendőre. Krisztus azt kérdezte, hogy mi az ő teendője ezzel a gonosszal szemben. És egészen bizonyos vagyok benne, hogy Krisztus, amikor a világ végéről és második eljöveteléről tanított,

nem azért tette ezt, hogy betürágó keresztyének abból a jövendőre prófétáijanak, hanem arra akarta őket megtanítani, hogy látván a jeleket, miként éljenek a jelenben, hogy övék legyen a jövendő dicsőség. A jelek jelentősége nem a jö- . vendőben, hanem a jelenben van. A jövőben csak annyiban, amennyiben a jövendő kihatással lehet a jelenre. Alaptanítása ebben a tekintetben az, hogy ne gondoskodjunk a holnapi napról, mert minden napnak elég a maga baja-gondja, s a holnapi nap majd gondoskodik magáról.

A gonosz problémája azonban, eltérőleg a második eljövetel problémájától, tényleg a mának is a gondja. A gonosz a világban van, sőt, János apostol szerint a világ a gonoszban van. Ezt a gonoszt a szarvánál kell megfognunk, mert másként felöklel bennünket. Sajnos, a Krisztus második eljövetelén többnyire olyanok gondolkodnak, akik nem tudnak gondolkodni, ellenben a jelenvaló gonosz azoknak a gondolatait foglalkoztatja, akik nem tudnak hinni. Jobb volna, ha fordítva lenne.

Kínában milliók halnak éhen. Japánban, Ujzélandban vagy Jugoszláviában százan és ezren pusztulnak el a földrengésekben. Oroszországban kimondhatatlanul szenvednek a keresztyének. Elemi erők és emberi gonoszság rombolnak, pusztítanak a világban. A keresztyénség azt hirdeti, hogy Isten mindenható, jó, szerető, gondviselő. A „gondolkodó“ ember erre azt feleli: Hát nem olvasod, nem hallod, hogy mi megy végbe a világban? Ha az Isten csakugyan az volna, amit róla tanítanak, akkor ilyesmik nem történhetnének. Isten vagy nincs, vagy ha van, tehetetlen, ha nem tehetetlen, akkor gonosz. S erre a másik „gondolkodó“ ember azt mondja: Tényleg, ebben van logika. S íme, abból, amiből az adventisták Krisztus eljövetelére következtetnek, a „gondolkodók“ arra a következtetésre jutnak, hogy nincs Isten, vagy ha van, akkor nem olyan, amilyennek egy Istennek lennie kellene, hogy higyjünk és bizzunk benne, hogy imádjuk, hálaadással dicsőítsük és neki szolgáljunk. És ez a második következtetés manapság végzetesebb, mint az első.

Mit feleljünk ezeknek a „logikusan gondolkodóknak“? Körülbelül ezt. Ha nincs Isten, akkor a-világban katasztrófa, baj, nyomorúság sincsen. Akkor a világban nincsen sem jó, sem rossz. Akkor minden, ami a világban végbemegyen, azért megy végbe, mert így van rendjén, ez a világ folyása, erről senki nem tehet. Akkor a legokosabb az, hogy beletörődünk a megváltoztathatat- lanba. De van-e ember, aki bele tud nyugodni? A fátum, a végzet, a vaksors kicsodát elégít ki? Az emberi lélekből elutasíthatatlanul tör fel a kérdés: miért? És erre a kérdésre az életnek erre a nagy, titokzatos kérdésére adja meg az egyik választ a keresztyénség. És szerintünk a keresztyénség adja meg a helyes és igazi választ; azt a választ, amely amikor a rejtvényt megfejti, egyúttal az embert győzelemre is viszi. Azért