Evangélikusok lapja, 1931 (17. évfolyam, 1-46. szám)
1931-02-22 / 8. szám
60. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1931. dés, hogy egyházunk és annak tagjai benne lehetnek-e a Világallianszban. Sőt benne lehetnek-e bármiféle olyan egyházközi egyesületben, vagy konferenciában, amelynek tagjai együtt imádkoznak. A római katholikus egyház ebben a tekintetben a leg- rigorózusabb. Vájjon helyezkedjünk-e mi is a római egyház exkluzív álláspontjára, vagy pedig elismerjünk valami kapcsolatot a többi protestáns egyházakkal? Megjegyzem, hogy e református egyház sem lehetne sem elvileg, sem gyakorlatilag kivétel. A további érveléseknek a lapban szívesen helyt adok. Csak egyre akarom most még a figyelmet felhívni. Nevezetesen arra, hogy mindezen és ilyenfajta kérdések már akkor volnának megtárgyalandók, amikor a kezdeményező lépések történnek. Amikor az elvi állásfoglalásoknak az ideje van. A protestáns egyházakkal való együttműködés nem mai keletű. A közgyűlési jegyzőkönyvek évek óta bizonyságot tesznek róla, hogy kooperáció van. Miért akkor kezdődnek a kifogások, amikor az ja kooperáció az elmélet terén már túlmegy? Talán azért, mert nem gondoltuk, hogy a dolognak valami foganatja is lesz? De ha eredményt nem vártunk, akkor miért fogtunk hozzá? Szerintem aggasztóbb valamit csak félig csinálni meg, mint egyáltalán semmit sem csinálni. Eddig azt tapasztaltam, hogy sérelmeztük azt, hogy a római egyház nem akar velünk együtt résztvenni zászlószenteléseken stb. Most meg az a sérelem, hogy a baptistákkal együtt imádkozunk. Döntsük el tehát azt a kérdést is: kikhez állunk közelebb, a római katholikusokhoz, vagy a reformátusokhoz, baptistákhoz stb. Szerk.) JEGYZETEK. Megengedett dolog-e, hogy a tanító megelégedjen sorsával? Akármilyen különösen hangozzék is ez a kérdés, az Evangélikus Népiskola februári számának vezércikke erre ád választ, amikor azt írja: Ma a tanító, legyen az a legelhagy ottabb tanyán, vagy a városban, sorsával megelégedve nem lehet, mert ép attól a szükségestől ütik el legtöbbször, ami jelenti néki az életet, a haladást, a fejlődést. A vezércikk megírására egy tanyai tanítónőnek az a kijelentése s ' rádión továbbított üzenete adott alkalmat, hogy ő. aki penészes szobában lakik, százhatvan pengő a havi fizetése, nagyon meg van elégedve a sorsával és városbeli kartársainak kár elégedetlenkedniök. A cikk a tanyai tanítónőt ezen kijelentéséért megrója: Kár a szentimentalizmus kedvéért irogatni akkor, amidőn önmagunknak és tanítóegyetemünknek veszteséget okozhatunk , továbbá: az életharcban a tanyai és városi tanítónak közösek a jelszavai s azért nem szabad a hanghullámokon, de sehonnan sem megtorpedózni azt a hajót, melyen saját sorsunkal hordozzuk. — Ez magyarán azt jelenti, hogy a tanítónak a tanítói kar érdekéből nem szabad megelégel dettnek lenni, vagy azt mondani, hogy sorsával meg van elégedve. Az a tanító, akiben van kollegialitás, vagy hallgat, vagy elégedetlenkedik, panaszkodik és zúgolódik, mert így kívánja a kari érdek. A híres »ősz tályharc< hívei már évtizedek óta megtanítottak bennünket arra, hogy a műfelháborodás mellett van műeíégedetlenség is. De nekem egészen új dolog az. hogy a tanítói osztály- egyik evangélikus tagja ugyanezt a jelszót« választja az »életharcban« s megtorpedózásnak nevezi azt, ha kollégája megelégedettnek meri magát mondani. — Azt mondja ez a figyelemreméltó vezércikk: Százhatvan pengőből gyermeket nevelni, búvárkodni, folyóiratokra, szak- és tudományos könyvekre előfizetni nem lehet! Erre vonatkozólag megjegyzésem a következő: Ha az Evangélikus Népiskola vezércikkírója ostobáknak tartja olvasóit, a közönséget és azokat, akik a tanüggyel foglalkoznak, nagyon téved. A helyzet az, hogy a tanító szolgálatának első három évében kap havi 144 pengő fizetést a lakáson vagy lakbéren kívül. Ez a fizetés fokozatosan emelkedik havi 290 pengőig, előléptetés esetén havi 400 pengőig. Ezenkívül felesége és minden gyermeke után kap havi 13.60 pengő családi pótlékot. A Néptanítók Lapja (kitűnő szakfolyóirat) és az Evangélikus Népiskola minden evang. tanítónak jár, anélkül, hogy egy fillérjébe kerülne. Az általános tanítóegyesületi és az egyházmegyei tanítóegyesületi gyűlésekre kap útidíjat és napidíjat. Az egy pengő beiratási díjnak fele a tanítók jóléti intézményeire megy. A Kapi—Papp féle tankönyvnek bizonyos százaléka szintén a tanítók jóléti intézményei célját szolgálja. Megtévesztő tehát a nevezetes vezércikknek az a beállítása, mintha a tanítónak havi 160 pengőből kellene gyermeket nevelni, búvárkodni, szak- és tudományos könyvekre előfizetni. — Azt is írja a cikk: > Én" nem hiszem, hogy a penészes szoba megelégedést hozzon egy olyan ember leikébe, ki kulturembernek tartja magát. Nem hiszem, hogy százhatvan pengővel lenyomható lehessen a mérleg ama serpenyője, melybe a tanító fáradsága tétetik. Az a szegény megrótt tanítónő egy szóval sem állította, hogy a penészes szoba hoz megelégedést a leikébe. Ellenkezőleg! Úgy veszem ki a szavaiból, hogy olyan lelki kultúrája van, hogy a penészes szobájában is tud megelégedett lenni a sorsával. — Nagyon sajnálom, hogy ilyen cikk vezeti be az Evangélikus Népiskolának különben nagyon értékes tartalmú februári számát. Ez az az idegen szellem«, amelyről D. Raffay Sándor püspök beszélt az újévi üdvözlés alkalmával. És nagy kár, hogy az Evangé
