Evangélikusok lapja, 1931 (17. évfolyam, 1-46. szám)

1931-02-15 / 7. szám

50 _____ EVANOEUKUSOK LÁPJA_______ 1031.

Ö

röm.

Dávid király, akitől ezek a szavak származnak: »Te tanítasz engem az élet ösvényére, teljes öröm van tenálad; a te jobbodon gyönyörűségek őrökké«, tudta melyik forrásból menjen meríteni örömöt és gyönyörűségeket. Az emberek általában félnek örülni. Bölcs és kicsinyes öregek a nevető gyermekekbe korán beleoltják ezt a félelmet. Vigyázz, kedved követendi gyász. Babonásan félnek az emberek attól, hogy örömük nem lesz tartós, sőt az ellenkező végletbe, csüggedésbe és szomorúságba csap át. A zsoltáriró nem félt. Isten jobbján örökké gyönyörűségek vannak. Az ilyen bátor, királyi öröm mindig a szeretet forrásából iszik. «Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra van«. Minden más öröm azzal a gyötrő aggodalommal jár, hogy olyas valamit élvezünk, ami nem illet meg, amit görbe utón szereztünk, ami elolvad a kezünk közt. Akárcsak hintán ülnénk; egy kissé szédülünk, s igen jól tudjuk, hogy minél magasabbra emelkedünk az egyik oldalon, a lendület ép oly magasra dob fel a másikon is.

Az az öröm, amelyről Dávid király énekel, nem köznapi élvezet, vagy szórakozás. A szórakozás és az élvezet közönséges és múló, mert bennük csak magunkat, a magunk kedvtelését keressük. A valódi öröm egészen más. Valami mélyebb, magasabb, nagyobb, átfogóbb. Nem az örömöt kaparintjuk meg magunknak, hanem önmagunkat adjuk át az örömnek. A valódi öröm önfeledt. De még ennél is több. Az önfeledt örömbe keserűséget csöppent az a gondolat: ha elmúlik ez a boldog pillanat és megint magamra eszmélek, ha kijózanodom s az önfeledtség mámora helyett a hétköznapok szürke megvilágításában látom magamat, helyzetemet, környezetemet, akkor szétl'oszlik az örömöm is. A valódi öröm önfeledt, de nem feledkezik meg mindenről. Nem szórakozás, sőt ellenkezőleg, a legteljesebb központosítása egész lényünknek és vitalitásunknak más valakire vagy valamire. A valódi őröm akkor jelentkezik, amikor azért feledkezünk meg magunkról, mert egészen átadtuk magunkat a szeretetnek. Olyan nagy, erős, lángoló szerretetnek, hogy annak hevében lángra gyuládnak dolgok, amelyek a kisebb tüzet elfojtanák, holott most a nagy szeretet tüzét táplálják, gyújtó- anyaggá, rőzsévé lesznek az örőmmáglyán. Olyan határtalan és feneketlen ez a nagy. odaadó szeretet, hogy örömmé válik az is, ami nélküle bosszúság, robot, szekatúra, kimerítő hajsza lenne.

Ha valakibe szerelmesek vagyunk, akkor örülünk, nevetünk, sugárzunk, ha szerelmesünkért tehetünk, akármit, amit kiván.

Boldogok vagyunk, hogy kiván tőlünk szolgálatot, szivességet, áldozatot, lemondást, mert azt érezzük ki mindebből, hogy törődik velünk, reánk szorul, hogy valamiképen és sokíéleképen fenntartja velünk a közösséget.

Ezt a felemelő, boldogító, mindent bearanyozó örömöt érezte a zsoltáriró Isten közelében, mert Istennek volt a szerelmese. »Az Urra néztem szüntelen; mert jobb kezem felől van, meg nem rendülök. Azért örül az én szivem és örvendez az én lelkem; testem is biztonságban lakozik«. Beérheti-e az ilyen szerelem azzal, hogy nem keresztezi Istennek útját, hogy nem cselekszik semmit Istennek akarata ellen, hogy beletörődik Isten" végzéseibe? Nem. Isten utai szerelmesének szivébe vannak Írva, s gyönyörűség azokat az utakat figyelni, rajtuk járni. Az Ur közelsége mely igen jó nékem! Jobbodon gyönyörűségek vannak örökké. Minél közelebb az Istenhez, annál jobb, boldogítóbb, örvendetesebb. Beéred-e azzal, hogy nem gáncsolod el a kedvesed terveit, hogy nem botlik meg benned, hogy valahol előtte járva, eltávolítod htjából az akadályokat? Ennél többet akarsz. Meg akarod osztani vele az életedet; bele akarod olvasztani az életedet az övébe. Odaadod magadat, hogy általad is ő éljen, benned is ő éljen, s ez a legnagyobb gyönyörűséged.

Ez az az örök öröm, amelyet Istennek jobbján élvez Isten szerelmese. Az Isten az ilyen ember számára több, mint mindenütt jelenlevő, kikerülhetetlen valóság. Az Isten a boldogító, örvendeztető valóság. Mindazok a jelzők, amiket Istenre alkalmazunk: bölcs, szent, jó, irgalmas, örökkévaló, mit jelentenek mindezek s a többiek mind. Semmit sem mondanak, ha úgy értelmezzük azokat, hogy eltávolítják tőlünk az Istent. Tápláló erővé, édes örömmé, szent gyönyörűségekké válnak, ha úgy érezzük, hogy ez a tökéletes lény mellettünk van, s mi az ő közelében, az ő jobbkeze felől vagyunk. Az a valaki, akit transzcendens Istennek; az egészen másnak« neveznek, akiről a költő azt énekli, hogy őt a bölcsek lelke titkon érezve sejti, nem a zsoltáriró Istene, nem a keresztyénség Istene. Az ilyen desztillált, laboratóriumi, sterilizált és stilizált Isten múzeumba, műemlékek gyűjteményébe és vastag könyvekbe való, hogy rágódjanak rajta olyan emberek, akiknek a vallás inkább tudomány és szakma, mint élet. A keresztyénség Istenének van jobbkeze és balkeze, van szeme, füle, szája, van szépsége, jósága, igazsága, van lelke, szive és Fia. Benne lehet gyönyörködni, örvendezni, őt meg lehet tapasztalni, egészen közel lehet hozzá, a szivéhez férkőzni, lehet vele beszélni s megengedi, hogy segítsünk neki jobbá, boldogabbá tenni az ő világát, ame-