Evangélikusok lapja, 1931 (17. évfolyam, 1-46. szám)
1931-02-08 / 6. szám
1931. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 45. Lelkészegyesület (MELE.) Szives kérelem. Indítatva annak az átérzésétől, hogy ev. papikarunk saját anyagi leromlását, sőt maholnap a teljes tönk szélére való jutását s gyülekezeteinek a leromlását nem nézheti tovább közömbös szemmel: az az elhatározás érlelődött meg bennem, hogy eltérően eddigi szokásunktól, a legközelebbi jövőben, talán már márciusban, rendkívüli lelkészegyesületi gyűlést hivok össze Budapestre, amelyen a papság helyzetét s a segítés módozatait gondolnám beható tárgyalás alá ve mii. Sokfélül fut össze nálam panasz, amelyek ezt a tervemet indokolttá teszik. A gyűlést azonban s azon a komoly s beható tárgyalásokat csak úgy tudnám lefolytatni, ha lelkésztársaim segítségemre jönnek munkálataikkal s személyes hozzászólásaikkal. Arra kérem azért a kedves Testvéreket: szíveskedjenek engem röviden arról értesíteni, hogy az általam tervezett rendkívüli gyűlés ösz- szehivását időszerűnek tartják-e s kellő számban kívánnak-e azon részt venni? — valaminthogy annak a közlését is kérem, hogy micsoda tételeket kívánnak a gyűlésen előadni. Előadásra kerülhet minden egyházunkat érintő korszerű kérdés, amelyeket írásban kérnék hozzám idejekorán beküldeni. A jelentkezésre végső terminusul március 1-ét szabom meg s annak eredményétől teszem függővé további lépéseimet. Nyíregyháza, 1931. febr. 2. igaz szeretettel Paulik János, a MELE elnöke. Luther és Goldmark zenéje Sopronban. A jelenvoltak közűi is csak kevesen tudják, hogy Sopronban az evangélikusok theológiai konferenciája és kerületi gyűlése alkalmával a vallásos estéken micsoda két érdekes zenetörténeti emlék került előadásra. Altdörfer Viktor karigazgató ismert szerénysége nem csi- nált reklámot belőle sem a műsoron, sem a lapokban. Luthernek és Goldmarknak egy-egy kiváló zeneművét adták elő a százados évfordulók alkalmából. De hát hogyan kerül ez a két név egymás mellé? Oly módon, hogy van a németben egy Luthernek tulajdonított és a zene égi származását zengd kedves ének- vers. Fnnyi ime az egész: óh szeresd a muzsikát! Szent az ég ez adománya. Nem is földről származott, Mennyország az őshazája, Hol a kisded angyalok Magok is muzsikusok. . Goldmarknak ez annyira megtetszett, hogy 1892- ben gyönyörű szép vegyeskart irt hozzá és kiadta Berlinben Luther Márton nevével, aki tudvalevőleg mint énekköltó és zeneértö is kimagaslott kortársai közül. Goldmarknak ezt a szép vegyeskarát adatta elő Alt- dörfer — a művész 100 éves jubileumára való tekintettel — a vallásos estéken. £s társul vette ehhez szintén magyar szöveggel Luthernek híres motettjét: „Non moriar, sed vivam et narrabo opera Domini“ a 118. zsoltár 7. verséből. (Nem halok meg, hanem élek és hirdetem az Urnák dolgait.) Ennek a nagy ritkaság számba menő zeneműnek ez évben volt a négyszázados jubileuma. Luther ugyanis ezt a zsoltárverset dallamának hangjegyeivel együtt 1530-ban a kóburgi várban lakószobájának falára irta. Ratzeberger orvos, mikor 1550- ben Kóburgbao járt, még ott találta Luther kézírását a falon. Ezt a zsoltárt a reformátor annyira megszerette, hogy később n dallamára motettet irt négy hangra, amelyet Greff Joakim dessaui tanító a „Lazarus“ című dráma függelékében a nagyszólamú hangjegyekkel együtt Luther neve alatt és még annak életében (Wittenberg 1545.) kiadott. A hitelességhez tehát szó sem férhet. Ez a motett is fényes bizonysága Luther alaposabb zenei tehetségének. Hogy a többhangú figurális éneklésnek titkát Luther mennyire elleste, az kitűnik Rhaw György kótáskönyvéhez (Symhoniae jucundae, Wittenberg 153S.) irt szép előszavából is. Itt mondja többek között: „Különösen a művészet által kipallérozott zenében lehet Istennek nagy bölcseségét csodálni. Az egyik egyszerű dallamot énekel s mellette három, négy vagy öt hang is megszólal, melyek emez egy körül ugrándoznak és játszadoznak s csudálatraméltó sokféle módon és hangon szépítik és ékesítik azt az egyet; mintegy mennyei körtáncot lejtenek, nyájasan találkoznak és szívélyes kedvességgel karolják át egymást. Aki ezt nem tartja Isten kimondhatatlan csodamüvének, az faragatlan tuskó és nem érdemli meg, hogy mást halljon, mint szamárordítást és disznók röfögését." Az összhangzatos és ellenpontozatos több szólamú zenének szövevényét és művészi szépségét ily népies szemléltetéssel csak az tudta leírni, aki maga is beavatott volt annak titkaiba. Luther a fentebbi motettben eredetileg C-kulccsal irta a tenor, altus, discantus szólamokat és csak az alsó hangot basszus kulccsal. A dallamot (santus firmus) akkori szokás szerint a tenor énekelte. De Richter Ottó drezdai karmester 1917-ben modern hangjegyirással is kiadta ezt a régi zenei emléket (Berlin, Breitkopf und Härtel). És ennek partitúrája szerint, de magyar szöveggel énekelte Altdörfer vezénylete alatt a soproni templomi énekkar is. Először a tenor szóló csak egy hangon énekelte a régi, bizonyára még gregoriánus dallamot, azután pedig a vegyeskar négy hangra. Négy század távolából valami sajátszerü ódon za- mata van e motettnek. Hans Preuss, a kiváló historikus és esztétikus, a gót melankólia és a reformátori örvendezés egybeolvadását érezi ki belőle. Han9 Preuss a négy szólam eredeti hangjegyeinek hasonmását is kiadta „Luthertum um 1530“ cimü igen értékes könyvében. (Berlin, 1930. 61. 1.) Altdörfer karigazgató fáradozásával Így került Luther *és Goldmark, a két jubiláns zenéje egymás mellé Sopronban. Goldmark is annak idején szívesen szegő
