Evangélikusok lapja, 1931 (17. évfolyam, 1-46. szám)
1931-02-08 / 6. szám
44 evangélikusok lapja i931 bizonyos farizeizmus? M. S. esperes felfogása alapján nem kellene-e a nagy, egyházközi konferenciákon való részvételt az intransigens lutheránusoknak megtiltani? 5. Mi az oka annak, hogy az ágostai hitvallású evangélikus egyháznak a lelkésze attól tart, hogy hivei azt fogják mondani: „Mégsem lehet az a baptizmus olyan veszedelmes, mikor egy református püspök és egy ev„ hozzá még budapesti főesperes együtt imádkozott velük a keresztyén egyház egységéért!“ viszont annak a baptista közösségnek a lelkésze nem fél attól, hogy a hivei azt mondják neki: „Mégsem volt érdemes nekünk ott hagyni az evangélikus egyházat, mikor a lelkészünk együtt imádkozik a kálvinista és a lutheránus egyházak püspökeivel és espereseivel a keresztyén egyház egységéért?“ 6. M. S. esperes azt kérdezi: „Mit mondjak azoknak, akik ismerve a II. Kor. 6, 14—15-ben foglalt intést, velem együtt megbotránkoznak ezen a blasfémíán, vagy ha nem az, úgy az én egyházam örök igazságainak elszíntelenítésí, fel- bígítási kísérletén.“ Megmondom mit mondjon nekik. Mondja meg nekik, hogy Pál apostol az idézett helyen a bálványimádókkal való közösségről beszél, s a blasfémia nem az, amikor az egyedüli szószóló és közben járó, az Ur Jézus Krisztus nevében imádkoznak Ahhoz, akiről neveztetik minden nemzetség a földön és a meny- nyekben, hanem az, amikor együtt és egy nyelven káromkodnak. Mondja meg nekik, hogy egyházának örök igazságait azok színtelenítik el és hígítják fel, akik nemcsak reformátusokkal, baptistákkal és methodistákkal, hanem még a maguk családjával és a maguk gyülekezetével sem imádkoznak együtt, sőt talán egyáltalán nem imádkoznak. Szerk.J Haru-Saki áldozata. in. Mikor a tavasz megint beköszöntött Kínába, üzenet jött a tengeren túlról, hogy a szépséges nő azt szeretné, ha Haru-Saki átmenne Amerikába és vele maradna. Egy misszionárius a feleségével együtt éppen hazakészült látogatóba s azok vigyázhatnának Karu-Sakira az úton. A többi növendékek bizony megirigyelték volna Haru-Saki még álomban sem gondolt nagy szerencséjét, ha nem lettek volna olyan jószívűek és önzetlenek. Úgy örültek, mintha csak rájuk esett volna a választás és szívesörömest segít- keztek szükséges előkészületeknél. Haru-Saki arca sugárzott, habár örömét csorbította az a gondolat, hogy ott kell hagynia a missziói iskolát, amelyben olyan boldog volt. De úgy okoskodott, hogy különben sem maradhatott volna mindig az iskolában; távoznia kell, hogy helyet adjon másoknak, akik épen olyan szegények és tudatlanok, mint amilyen ő volt. Az utolsó kő is leesett szívéről, mikor legjobban szeretett tanítónője megígérte, hogy meglátogatja szüleit és megint elmondja nekik azt a „régi történetet,“ amely Haru-Sakinak annyira új és oly kimondhatatlanul szép volt. Kevés idő volt az indulásig. Az indulás előtt való napon, amikor a tanulók a legnagyobb lázban voltak a végső előkészületekkel lévén elfoglalva, egy tanítónő jelent meg a szoba ajtajában és csendesen intett Haru-Sakinak. „Valaki vár rád és beszélni akar veled,“ súgta neki. A telep kapujánál egy elgyötört, megtört ember állt. „Atyám!“ Kíálltotta meglepődve Haru-Saki. Az az ember felnézett és volt valami a tekintetében, amit a leánya még sohasem látott nála. ,,Jőjj ide, Haru-Saki,“ rimánkodott. „Anyád beteg és nincs aki ápolná, míg mi a rizsföldön dolgozunk. Nem jönnél haza, Haru- Saki?“ A leány meghökkent. Az ő apja lenne ez, aki őt olyan szívtelenül bocsátotta el? Az ő apja könyörög neki. hogy térjen vissza? Most, amikor olyan nagy hasznát vehetné, amikor reászorult — éppen most, mikor ez a nagy szerencse érte! Szülei nem várhatnak tőle semmit — semmit! Haru-Saki hirtelen megfordult és visszarohant a házba, meg sem állt, míg szobájába nem ért, ahol azután zokogva vetette magát a padlóra. Ebben a helyzetben találta tanítónője és némán hallgatta végig a történetet. Egyike volt ez azoknak a gyötrő kérdéseknek, amelyeken a tanítónő sokszor töprenkedett. Bölcsen hagyta, hogy magától oldódjék meg. A kisirt arc egy pillanatra aggodalmasan tekintet rá, azután beletemetkezett a barna, dolgos kezekbe. Sok idő telt bele, mire Haru-Saki felemelte fejét, s akkor a szemei fénylettek és ajkán a régi mosoly játszadozott. „Helyettem Wang Lili megy el Amerikába. Ugy-e elmehet? Ne haragudjék rám, de nekem vissza kell mennem szüleim házához. Hazaereszt?“ Felelet helyett a tanítónő szorosan karjaiba zárta. így történt, hogy a helyes, kedves Wang Lili eredt útnak a tengeren, míg Haru-Saki jókedvvel visszament a szennyes kis bambuszkunyhóba. De a tanultakat nem feledte el. A kis lakás olyan tiszta és takaros lett, mint a misszióiskola termei, mert nem sok időbe került,'mire szüleit is megnyerte az idegenek hitének. Hiszen azok az idegenek csináltak Haru-Sakiból olyan bámulatos teremtést, aki a csípkekészítéssel egymaga többet keresett, mint apja és bátyjaí együttvéve a rizsföldeken. Haru-Sakinak mint betegápolónak a híre messze elkerült, úgyhogy sok helyre hívták, ahová az idegen tanítónők nem juthattak be. S ahová Haru-Saki ment, oda mindenüvé vei ement a Biblia is; végül már mindenfelé úgy ismerték mint a „Kis Biblíás Asszonyt“ és sokan voltak, akik eljártak a kicsiny missziói templomba, akik sohasem találták volna meg az odavezető útat, ha Haru-Saki nem hozta volna meg áldozatát. Busch 1.
