Evangélikusok lapja, 1931 (17. évfolyam, 1-46. szám)
1931-02-08 / 6. szám
42. EVANGÉLIKUSOK LAPJA gének súlyával védelmezze rossz megítélések, elfogultságból, eredő támadások és vélemények ellen. A lelkész számára elsősorban a hívektől kívánjon megbecsülést és azért, ha csak a lelkész nem igazán kivetni való, már csak a példaadás kedvéért is, ő becsülje meg a legjobban. Ha a lelkész munkájában és magatartásában hibát lát, arra a lelkészt szeretettel és bizalmasan figyelmeztesse, vigyázva arra, hogy szükségtelenül a hívek bizalmát és tiszteletét a lelkész iránt, nyilatkozataival és magatartásával ne kisebbítse. Kell, hogy a felügyelő néhanapján a lelkész célkitűzéseinek, szándékainak a gyülekezet előtt tolmácsa legyen, mert van úgy, hogy egy-egy jó ügy mellett nem elég a lelkész szava, nem tudja a hívek egyetemét meggyőzni arról, hogy amit akar, az üdvös a gyülekezetre nézve. Ilyenkor nagy szükség van a felügyelőre. Az ő szavai, támogatása meghozhatják a lelkész által képviselt jó ügy sikerét. Épen azért, ha a lelkész valamely új munkába fog, a felügyelő ne legyen alapos és sokszorosan meggondolt ok nélkül kerékkötő. Inkább álljon a küzködő lelkész mellé, buzdítsa, az akadályokat, nehézségeket előle elhárítani segítse. Vagy ha már segíteni nem tudja, vagy nem akarja, a kedvét semmi esetre el ne vegye és a hívek előtt se nyilatkozzon kedvezőtlenül a lelkész által kezdeményezett dologról, különösen, ha látja, hogy a lelkészt feltétlenül jó szándék és buzgalom vezeti. Inkább, ha valami kételye és kifogása van, négyszemközt keressen megegyezést és megértést a lelkésszel. Mindehhez természetesen az a főfeltétel, hogy a lelkész és felügyelő megbízzanak egymásban, meglegyen közöttük a kölcsönös jóakarat, a jóhiszeműség. Együttmunkálkodásuk enélkül eleve meghiúsul, sőt egymás ellen való munkálkodássá lesz, ami csak kárára van a gyülekezet belső életének, megcsúfolása a felügyelőről alkotott ideálnak, az egyházalkotmány lelkész és felügyelő közös munkájáról való elgondolásának. Ha a felügyelő új ember és a lelkésznél jóval fiatalabb, akkor legyen a lelkésznek jobbkeze, minden szépben és jóban kész munkatársa, ha pedig a lelkésznél idősebb, különösen, ha a lelkészt már az ő idejében választották, akkor legyen atyai jóakarója, tanácsadója. Ha egyko- ruak, legyenek barátok, akik nemcsak egyházi ügyekben beszélnek meg mindent már jó előre, és nemcsak hivatalos ügyekben érintkeznek, hanem a mindennapi és társadalmi életben is a legszívélyesebb viszonyban vannak egymással. Csak az ilyen szívélyes viszony teszi lelkész és felügyelő közös munkáját áldásossá. Csak az ilyen szívélyes viszony folytán tudja lelkész és felügyelő egymást megérteni, de soha félreérteni. IV. Mikor valakit felügyelővé választanak, akkor a közbizalmat úgyszólván előlegezik neki. Erre a közbizalomra azonban a felügyelő csak hű munkálkodással szolgál rá. De ha ebben a munkában hűnek találtatik, akkor elvárhatja, hogy a gyülekezet és a lelkész is hallgasson rá, 19Í1. minden fontos és kényes ügyben. Ehhez pedig az szükséges, hogy a felügyelő személyét mindenki tisztelje, odaadását, ügybuzgalmát mindenki lássa és senki kétségbe ne vonhassa. Nem bizonyos, hogy az olyan felügyelővel szemben osztatlan és megingathatatlan a közbizalom, aki csak a gyűléseken és csakis azokon látható. Hát még, akit nagy kérésre és könyörgésre kell előrángatni, aki egy-egy gyűlés vezetésén és az ott való kénytelenkelletlen társelnö- kösködésen kívül semmiféle egyházi ténykedésre nem kapható. De ha a felügyelő a tisztségével járó hivatalos tevékenység mellett példát ad a presbitereknek és az egész gyülekezetnek a keresztyén hitéletben, vallásos buzgóságban, egy- házhüségben, áldozatkészségben, ha soha, legalább is alapos ok nélkül nem hiányzik a templomból, ha ő az, aki presbítertársait évenkint az Ur asztalához vezeti, röviden, ha nemcsak szavaival, hanem élete példájával is ott áll a gyülekezet élén és a lelkész oldalán, akkor bizonyos lehet, hogy köztisztelet és közbizalom veszi körül és számíthat rá, hogy minden szavának súlya lesz a gyülekezetben. De azért mégis nagy tévedés lenne, ha a felügyelő úgy fogná fel tisztségét, hogy mindenben annak kell történnie, amit ő akar. Hiszen a gyülekezet pásztora és egyebekben is nagy mértékben felelős vezetője a lelkész. De, különösen, ha a felügyelő idősebb és tapasztalt ember, egyházának régi munkása, kell, hogy a lelkész is feltétlenül tekintettel legyen az ő véleményére és álláspontjára, kívánságaira, mert csak így vál- hatik valóra, amit az egyházalkotmány olyan szépen mond: ,,Egyenlő joggal és felelősséggel kormányoznak és az egyházközség ügyeit egyet- értőleg intézik.“ Nincsen sajnálatosabb dolog, mintha a lelkész és felügyelő meg nem értik egymást. De valóságos veszedelem, ha kettejük ellentéte például egy közgyűlésen, az egyházközség nyilvánossága előtt jut napfényre. Ezt az egyetnemér- tést az egyházi közügy érdekében rendbe kell hozni, sőt el tudok képzelni olyan esetet is, amikor lelkész és felügyelő az egyház ügye iránt való szeretetből felülemelkednek a kettejük között való ellentéten és elnyomva magukban az emberi indulatot, az egyházért mégis együttmunkálkodnak. Előfordulhat, hogy a lelkész és gyülekezet között támad visszavonás. Ilyenkor kell aztán a felügyelőnek szép tisztsége magaslatára emelkednie. Tapintatos kézzel nyúljon a sebhez. Legyen közvetítő és békítő. Vegye fontolóra a gyülekezet igaz érdekeit, de legyen rajta, hogy érvényben maradjanak a lelkész jogai is és hogy az esetleges sérelmekért elégtételt kapjon, sőt minden erejével és tapintatával akadályozza meg a lelkészt érhető méltatlanságokat és sérelmeket. A lelkész ellen pedig, különösen a gyülekezet nyilvánossága előtt, igazán csak a legvégső szükségben, az egyház nyilvánvaló érdekének komoly veszélye esetén foglaljon állást, de még