Evangélikusok lapja, 1931 (17. évfolyam, 1-46. szám)
1931-01-04 / 1. szám
1931. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 5. Ágostai Hitvallásunk és az egyházszervezet. Bármennyire kézenfekvő is az összefüggés az egyház és annak szervezete, az egyház lényege és annak a világban való megjelenési formája, az egyház élete és annak szervezeti keretei között, mégis mihelyt akár elméletben, akár gyakorlatban foglalkozni kezdünk az egyháznak szervezetéhez való viszonyával, azonnal felbukkannak a nehézségek. Nevezetesen kitűnik, hogy az egyház lényegéből nem adódnak közvetlenül azok a szervezeti szabályok, amelyek a lényegnek megfelelnek; másképen kifejezve: nehéz megtalálni azt a külső formát, amely az egyház lényegét minden ponton fedi és maradék nélkül, hűen kifejezésr ejuttatja. Ezek a nehézségek nem esetlegesek, hanem szük- ségképeniek. Szükségképeniek azért, mert az egyház lényegénél fogva nem illeszkedik bele a teremtett, vagy mondjuk természeti világba. Nagy határozottsággal kitűnik ez abból, hogy amikor eljö a vég, amikor célhoz jutnak mindenek, akkor nem az lesz a helyzet, hogy egy tökéletességre jutott, eszményi világban az egyház megtalálja majd a tökéletes formáját. Ellenkezőleg. A világ elmúlik. És a mi a világból a végben megmarad, ítélet alá esik. Uj ég és uj föld lesz, nem teremtés, hanem a megváltás alapján és ebben az egészen uj világban jut teljes tökéletességre az egyház. Az egyház tehát lényege szerint eszkatoíógiai valóság ebben a világban, el van rejtve a Krisztusban, s akkor lesz nyilvánvalóvá, amikor Krisztus, az egyház Ura és Feie is nyilvánvalóvá lesz dicsőséges eljövetelekor. A másik nehézséget az okozza, hogy az egyházszervezet feltételez lényegbeli stabilitást, feltételez olyan egyházat, amely állandó adottság s amelyre alkalmazni lehet bizonyos szinte kívülről jövő műtéteket, amelyet formákba lehet önteni. Ámde az egyház, amely a Szentlélek alkotása és műhelye, lényegénél fogva éppen ezt a stabilitást nélkülözi, mert lényegénél fogva kezelhetetlen és kiszámíthatatlan. Nemcsak hogy a térnek és időnek korlátaiba nem fogható, hanem egyenesen tűlteszi magát a téren és az időn; életereje: az isteni kegyelem, az örökkévalóság számára, egy csupán a kegyelem világában létező dimenzióban dolgozik. Nem fogható meg és nem köthető le a teremtett világ dolgaihoz való viszonylataiban sem. Az egyház lényegénél fogva kizárja annak lehetőségét, hogy relációiban ragadjuk meg. Nem ismeri a férfi és a nő, a szolga és a szabad, a zsidó és a görög közti különbséget. Ez azt jelenti, hogy számára a család, a nemzet, a társadalom nem konstitutiv, sem nem regulativ tényezők és lényegének megvalósítását nem keresi ezekhez a dolgokhoz való viszonyának szabályozásában. Egy relációja van: az Atya jobbján ülő Krisztus, aki eljön megítélni eleveneket és holtakat. Lényege szerint az egyház az embert, az Én-t, az egyéniséget sem tekinti olyan valóságnak, akihez való viszonya determinálhatná, formálhatná, mert az Én-nek, ha az egyház tagja akar lenni, meg kell semmisülnie, el kell égnie a Szentlélek tüzében és teljesen újjászületnie. Az a tény, hogy a keresztség által leszünk az egyház tagjává, amely keresztség az újjászületés fürdője, talán világosabban mutatja, hogy az egyház ebben a világban a világtól elütő valóság. Felmerül a mondottak alapján az a kérdés, hogy tulajdonképeni értelemben vett egyház- szervezet lehetséges-e az egyház lényegének meghamisítása nélkül? Nem lesz-e minden szervezet kompromisszum és megalkuvás azzal a világgal, amely merőben más, mint az egyház? Hiszen nyilvánvaló, hogy ha egyházszervezetről beszélünk, akkor az egyházat viszonyba hozzuk az egyénnel, a családdal, a nemzettel, az álammal, a társadalommal stb. s mindezek a meglevő valóságok a maguk részéről akarva, nem akarva befolyásolják, meghatározzák, alakítják az egyházat; nem csupán feltételévé és munkaterületévé, hanem egyúttal és kikerülhetetlenül elemeivé is lesznek az egyháznak? S ha ez igy van, akkor mindaz, amit az egyház lényegéről mondottunk, nem lesz-e csak illúzió, fogalmi követelmény, petitio principii, aminek azonban semmi valóság nem felel meg? Ezeknek a kérdéseknek súlyát érezték az ágostai hitvallók is. Meg tudtak-e rá felelni? (Folyt, köv.) Irodalom. Barth Károly, német kálvinista theológus már lelkész korában nehézkesen irt; azt mondják, hogy mióta professzor lett, egyes kivételes kaliberű agy- vclöktöl eltekintve, csak itt-ott érthető meg az, amit ir. örülök tehát, hogy Gáncs Aladár »Mit tanulhatunk Barth Károlytól?« cimü tanulmányában gyakorlati szempontokból foglalkozik ennek a tudósnak a gondolataival, akit főként a német protestánsok közül sokan magasztalnak, úgyhogy Barth csillaga egykettőre elhomályosította Ottó-t, a »Das Heilige« pár éve még annyira felkapott misztikusát. Abból, amit Gáncs Aladár Barthról ir és Barth-tól idéz, annyit látok, hogy Barth azzal gyakorol hatást, hogy a dolgokat egyoldalúan élükre állítja, s paradoxon- szerű kijelentéseket tesz. Például kijelenti, hogy az Isten valami egészen más, mint az ember, sőt maga az ember is voltaképen egészen más, mint az ember. Kijelenti, hogy teljesen lehetetlen, hogy legyen valamink; ami épen az ellenkezője annak, hogy van Istenem, van mindenem. A hitnek a theológiájával és a szeretetnek a theológiájával szemben azt látja, hogy csak a remény theológiájának van jövője. Kijelenti, hogy a keresztyén névre érdemes életet nem az ember éli, hanem Isten a Jc<zus Krisztusban a Szentlélek által értünk és bennünk. Istennek pozitív igéje a keresztről szóló felette negativ ige. Az igazi keresztyénséget a kérdésben tulajdonképen a
