Evangélikusok lapja, 1931 (17. évfolyam, 1-46. szám)

1931-11-22 / 41. szám

322.

ÉVANGÉLÍKUSOk LAPJA

adója legyen. Az Országos Luther-Szövetség szervezetének ilyen irányú kiépítése a közgyűlésnek másik elsőrangú hivatása.

Az idevetett vázlat értelmében áll részletes tervezettel a közgyűlés elé, és ennek előrebocsátásával akar hangsúlyt adni a meghívásnak a szövetség elnöksége. ~

Ismételten kérjük a jobb jövendőben komolyan reménykedő és azt törhetetlen munkával kikezdeni akaró testvéreket, jöjjenek komoly szándékkal november 25-i gyűlésünkre, "hogy ennek munkáján legyen a mindent megáldó Isten gazdag áldása.

Ruítkay-Miklián Gyula

az Országos Luther-Szövetség igazgatója.

A reverzális és egyebek.

E lapokban közzétett »A reverzális kérdéséhez« c. cikkemhez sorrend szerint Csőváry, Irányi és Mayer lelkész urak szóltak hozzá. Legyen szabad nekem is, talán a zárszó jogán, mégegyszer az olvasó szíves türelmét igénybe vennem.

Az én kedves papommal, Irányi Kamillái nincs miről vitatkoznom. Fegyvertársak vagyunk. Helyesebben a vezérlete alá tartozó közkatona vagyok. De nem vagyunk ellenfelek, még kevésbé ellenségek, a másik két barátommal, Csőváryval vagy Mayer nagy- tiszteletü úrral sem. Hisz mindnyájunk kezébe az egyházunk iránti boldogító szeretet adta a tollat. Sok mindenben velük is teljes és tökéletes egyetértésben vagyok, de mégsem mindenben.

Azt hiszem, nem vagyok mértéken felül hiú ember, de jólestek Csővárynak rólam való megállapításai. Százszázalékos lutheránus vagyok. Igaza van. Én is annak érzem és vallom magam. Igaza van, hogy sok ilyen, de — és ezt nemcsak szerénységből mondom — még több különb presbiterre és felügyelőre lenne szüksége egyházunknak. Mert ha felügyelőink és prés* bitereink mindig tettrekész, harcias tagjai volnának egyházunknak, akkor lelkészeink felszabadulnának attól, a nem mindig a papi álláshoz méltó munkakör alól és teljesebb lélekkel szolgálhatnák szentebb hivatásukat. Nekem egyáltalán nem ideálom az egyik kezében bibliát tartó, a másikban csatabárdot forgató pap. A bibliát paizsul felhasználni nem mindig lehet és szabad. És papjaink paizs nélkül — az amúgy is egyenlőtlen harcban — olyan sebeket kaphatnak, amelyeket nehezen vagy esetleg sohasem hevernek ki. A harcot, és itt tisztán a ránkkényszerített védelmi harcra gondolok, engedjék át a világiaknak. Elsősorban természetesen a világi vezetőknek. Hiszen átengednék. Meg vagyok győződve, hogy nincs egyetlen papunk sem, aki ilyen harcból ráháramló kétes dicsőségre vágyódik. De hol vannak azok a világiak, akik átveszik a harcias papok szerepét. Hát talán nem is egészen ilyen — azt mondhatnám — reménytelen a helyzet. De ha van is Sztranyavszky Sándorunk, akinek egyházkerületi felügyelői székébe való beiktatásakor mondott beszédét dagadó kebellel olvastuk. Ha

isii.

vannak is ilyenek, de kevesen vannak. Nagyon kevesen.

Most is mit látunk. Egyházmegyei gyűléseinken itt is ott is fel vannak cserélve a szerepek. A harcias papok — véleményem szerint szükséges, életrevaló és reményéim szerint célravezető javaslatát a felügyelők ellenzik. Mennyivel szebb volna — ha már kell valami vélemény eltérésnek — ha fordítva volna. Ha a papok lehetnének (— nem volnának! —-) azok, akik mondhatnák: de kedves, jó világi uraink mérsékeljék szent hevüket.

Legyenek a papjaink a felekezeti békesség apostolai és tartsák állandóan a szemük előtt Máté 5. 39. De legyenek a védősáncon a világiak. De meddig és hogyan? A világiak szerepét könnyen elhatárolnám. A világiak csak védelmi harcra rendezkedhetnek be, soha — még csak ellentámadásba se menjenek át.

És az egyháziak türelme? És itt megint igazat kell adnom Csőváry barátomnak — semmi esetre se terjedjen addig, hogy az evang. papnak máSvallású unokái legyenek. Hogyan lehessen ilyen pap a nép előtt saját hitigazságaink hirdetője.

Kevésbbé értek egyet Mayer nagytiszteletü úrral. A lutheri reformáció legszebb ékességét, a lelkiismereti szabadságot békóba verni nem szabad — ezt mi is valljuk. De hisz a reverzálistadó a saját elhatározásából, a következményeket mérlegelve, kényszer nélkül cselekszik — tehát kell, hogy viselje annak következményeit. És ez sokakra nem is lesz talán olyan elviselhetetlen, ha kikényszerítik az evang. egyházból. Ha t. i. abból a bizonyára általánosnak elfogadható tételből indulunk ki, hogy minden valamire való szülő gyermeke részére csak a legjobbat akarhatja. És ha a reverzális-adó azt az idegen vallást gyermeke részére jobbnak találta, akkor keresse meg a saját lelke üdvösségét is annak az egyháznak a tanításában.

Mayer nagytiszteletü úr még egy helyen azt mondja, hogy a »reverzális ügy privát ügy!« Később a rever- zális-adást hűtlenségnek, súlyos bűnnek minősíti. Én privát ügynek sem, de bűnnek sem minősíteném, csak az egyházzal szemben elkövethető legsúlyosabb hűtlenségnek. Mert ugyebár egyházunk nincs azon az állásponton, hogy mi vagyunk az egyedül üdvözítő egyház. A reverzális-adó csak az egyházával szemben követi el ezt a súlyos hűtlenséget, de nem vétkezik az Isten ellen és ha ezen hűtlensége miatt egyházunkból kirekesztjük, nem zárjuk ki egyúttal a keresztyén közösségből. Más egyház tagjaként növeked- hetik a búzával együtt az aratás napjáig. Hol van az evangéliom alapjáról való lecsúszás, ha más egyház tagját épp úgy Krisztus Urunk megváltottjának tekintem, mint saját magamat. Ebben van bennünk Jézus Krisztus lelke és szelleme egyházunknak féltő gonddal való szeretete mellett.

Ha az egyház nem is részvénytársaság, mégis oly intézmény, oly erkölcsi testület, amelynek meghatározott normái vannak. Aki azokat magára nézve kötelezőnek el nem ismeri vagy ezen intézmény ellen súlyos hűtlenséget követ el, az — annak következményeiért felelős és azokat viselni kell.

Hogy az én kedves, jó papomnak az I. Kor. 5. 13,-