Evangélikusok lapja, 1931 (17. évfolyam, 1-46. szám)
1931-11-15 / 40. szám
1931. ______________ EVANGÉLIKUSOK LAPJA 315. t usokkal, excommunicatioval. Tiszta szerencse, hogy a máglyáról nem esett szó. Az embernek a szeme káprázik s komoly kételyei támadnak afelől, hogy csakugyan megirta-e Pál apostol azt, hogy a betű öl, a lélek pedig megelevenít? Olybá tűnik fel a reverzálist adó egyháztag, mint akit az egyház gyermekkorától fogva a szülői házon, az iskolai éveken keresztül, az ifjúkor útvesztői s a mai anyagias élet- felfogás kísértései között, minden elképzelhető gondviseléssel kézenfogva vezet, aki azonban erőszakkal tépi ki magát az egyház biztos úton vezető kezéből avégett, hogy a reverzálisadás bűnét elkövethesse. Az is alig jön tekintetbe, hogy a reverzálist adók nagyrésze egy életen keresztül Így is keserves kálváriajárással fizet hűtlenségéért. Arról a gyakorlati óvatosság parancsolta szempontról pedig szintén kevés szó esik, hogy vájjon a kizárással együtt járó létszámcsökkentés — különösen a kicsiny lélekszámú gyülekezetekben — nem okoz-e olyan bajokat, amelyeket egy sok milliót számláló s a hatalom birtokában lévő egyház megengedhet magának (pedig idáig a római egyház sem megy), de nem engedheti meg magának a mi, elszórtan élő, néhányszáz- ezer lélekből álló kicsi egyházunk. Tudni való ugyanis, hogy a kizárási eljárás olyan bonyodalmakat idézhet fel, amelyek folytán a létszámcsökkentés nem csupán a kizárt egyháztag személyére fog szorítkozni. Hagyjunk fel ezekkel a hozzánk nem méltó, részünkről nem is mindenben igazságos, s számunkra célirányosnak nem mutatkozó tervekkel, de nézzünk más oldaláról a dolog szemébe. Minden látszat ellenére bizonyos az^bogy Pál apostol megírta: a betű öl, a lélek pedig megelevenít. És pedig elsősorban nekünk szól, amit megirt. Ne öljük tehát agyon az egyházat a betűk sokaságával, hanem engedjük, kérjük és akarjuk, hogy éltesse és éltethesse a lélek. A reverzálisról szóló Írásokból t. i. közvetve és közvetlenül az a szomorú hiányosság, amely egyházunkban nem a paragrafusokkal, hanem a lélekkel kapcsolatos. Az evangélikus öntudatot, gerincességet, egyházhüséget s ezekhez hasonló dolgokat nem paragrafusokba kell foglalni, de az emberek lelkét kell ezekkel telíteni. (A bi- gottságot azonban ne tévesszük össze a hűség legmagasabb fokával sem!) Kérdem azonban, hogy minden egyes esetben megtörténik-e ez ott, ahol az evang. egyháztag reverzálist ad? Hol a megbizonyosodás arról, hogy az egyház úgy a szülői ház levegőjének megfelelővé tételével, e lelki gondozással, valamint a hitoktatással megtette-e mindazt, ami a reverzálís megtagadásának előfeltétele? Főképen pedig ott állt-e a maga tanácsával, tiltakozásával, erősítésével éppen a döntő pillanatban? Amíg van olyan gyermek, aki az iskolát fogyatékos vallási ismeretekkel s még fogyatékosabb vallásos neveléssel hagyja el, amíg van pap, aki nem ér rá arra, vagy aki kényelmes ahhoz, hogy legalább az anyakönyvi hivatal hirdető táblájáról tartsa számon a vegyesházasokat, amíg lehetséges, illetőleg kelletlenül kényszerű állapot az, hogy tanyákon, külvárosokban és szórványhelyeken a hívek evang. papot legfeljebb hírből ismerjenek, addig az egyháznak ilyen megtorláshoz joga nincs. Értsük meg, hogy igen sok reverzális létrejöttéért nemcsak az felelős, aki adja, de elsősorban éppen a büntetni akaró egyház. Nem szabad tekinteten kívül hagyni azt a szempontot sem, amely szerint igen sok evang. férfi és nő lelkiismerete éppen akkor kezd ébredni, amikor első gyermekét más templomba viszik keresztelni. Jól tudom, hogy ez késő bánat. Am mégis tudok esetet, amikor az illető mindenre kész s még a lehetetlent is megkísérli avégböl, hogy visszacsinálja, illetőleg jóvátegye azt, amit — talán nem is egészen a maga hibájából — elrontott. Okos dolog-e, a megbocsátás lelke szerint való dolog-e, hogy ennek elébe vágjunk? Egyházi életünkben gyakran előfordul, hogy kellő alapvetés nélkül fogunk hozzá a legéletbevágóbb intézkedések keresztülvitelébe. Pedig nem jó ajtóstúl rohanni a házba, mert magunkra döntjük. Vonatkoztatom ezt az elvet a fegyelmezés ilyetén hirtelenül szigorú módjára, amely minden előzetes okszerű megalapozás nélkül egyszeribe nyereghez akarja szoktatni a kötőfékhez sem szoktatott paripát. Vonatkoztatom ugyanezt az elvet a többi felekezettel, természetesen főleg a rómaival szemben fennálló viszonyunkra, amely felekezeteket — sajnos — ezideig még ahhoz sem szoktattuk hozzá, hogy legalább némi rátartiságot tételezzenek fel rólunk. írott malaszt és evang. öntudattól hangoskodó szólam most nem elegendő. Eddig sem volt az. Ide több kell. Lélek kell, amely tud erőt, munkát, meg nem alkuvást kifejteni akkor, amikor nevelésről, lelkigondozásról, templomi szolgálatról van szó, tud megbocsátani, sőt támogatást nyújtani különösen akkor, amikor valaki abba a kőbe botlik bele, amelynek a meglátásához éppen látással nem ruházták fel s van türelme ahhoz, hogy minden más tekintetet félretéve, céltudatosan és fokozatosan haladjon mindig az egyház érdekeinek legmegfelelőbb úton... nem a paragrafus előírása, de készség, iskolázottság és bizakodó reménység szerint. Ez az egyetlen módja annak is, hogy a reverzális- törvénnyel s a Ne temere bullával szemben mihamarabb s minél messzebb menő eredményeket érjünk el s ez- irányú küzdelmünk komoly súlyt és tartalmat nyerjen. Biszkup Ferenc. Reformáció. Hirdettesd olyan hangosan, ahogyan csak lehet, s hogy lehetőleg mindenhol meghallják s adja Isten, hogy mindenhol, ahol meghallották, komolyan meg is fontolják, a mi időnkben a gonosz nem a sok hibáival megrakott jelenlegi állapot; nem, a mi időnkben a gonosz éppen: ez a gonosz élvezet, ez a kacérkodás a reformálással, ez a csalás a reformálással, amikor reformálni akarnak anélkül, hogy szenvedni és áldozatokat hozni akarnának, ez a könnyelmű hányavetiség, amely azt hiszi, hogy tud reformálni akarni anélkül, hogy fogalma lenne róla, eltekintve, hogy fennkölt fogalma lenne róla, milyen rendkívülien magasztos a ,,reformálás" gondolata; ez a képmutatás, a magunk tehetetlenségének a tudatát azzal kerülni ki, hogy dolgot adunk magunknak
