Evangélikusok lapja, 1931 (17. évfolyam, 1-46. szám)

1931-11-08 / 39. szám

1931.

EVANGÉLIKUSOK LAPJA

307.

rüen avval áltatja magát, hogy az emberi élet itt a földön ki van merítve, hogy nincs másvilág s a halál a vég! De aki csak időt ismer és örökkévalóságot nem, az korlátolt és szegény lélek.

Ha ez a korlátoltság az Istenivel és örökkévalóval szemben mindjobban elhatalmasodik az emberen, akkor előbb-utóbb a földi dolgokat is zavaros szemmel nézi, elvesztvén az örökkévalóság mértékét a földi dolgokat sem ítélheti meg helyesen, így sarjad az anarchizmus és bolseviz- mus őrülete, az Istentagadás talajából.

Láttuk, hogy az ostobaságot meg kell különböztetni, a gyenge észbeli tehetségtől, épúgy a bölcseséget élesen el kell különíteni mindattól, amit okosságnak, éleselméjűségnek stb. nevezünk. Egészen az illetőtől függ, hogy okosságával, vagy éles elméjével bölcs lesz-e vagy balga.

Dehát akkor mi a különbség az okosság és bölcseség között? A bölcseség mindenekelőtt élettapasztalaton nyugszik. Okos lehet gyermek is, de bölcs csak érett korban lesz az ember, ha a tapasztalatok gazdag kincsével töltötte meg lelke tárházát és belső világának kialakításában nyugvóponthoz jutott. Az okosság az ész, a bölcseség a jellem dolga.

A bölcs fegyelmezett, józan, tiszta életű ember, aki szenvedélyei felett uralkodik, aki lényének súly és középpontját megtalálván, ebben minden kilengéstől menten megpihen.

Az élettapasztalat és kialakult jellem mellett legfontosabb tehát, hogy megtalálta-e és hogy hol találta meg az ember lényének közép- és súlypontját. Ez az emberben magában a szellemi erők egyensúlyában nem fekhetik, mert ebből csak holt, sivár, tespedő nyugalom származhatna, de nem a bölcs, élő, tartalmas, mély békessége. A folyton ingadozó, hullámzó világ egymásra torlódó jelenségeiben szintén nem találhatja meg ezt a nyugvópontot. Hol legyen hát? Az az igazán bölcs ember koronája, hogy nyugalmat és támaszt talált abban, ami e látható világon túl van, hogy homlokát beragyogja az örökkévalóság világossága, hogy egy örök világgal áll kapcsolatban, melynek magaslatára emelkedve, maga alatt látja a földi világot egvmás ellen küzdő érdekeivel, talányaival és ellenmondásaival, szóval legyőzte a világot.

Mennyi félreértéstől és zavartól menekült volna meg a világ, ha sokan, kik azt hívén magukról, hogy éleseszüek és nagytehetségüek, nem tartották volna magukat hivatva arra is, hogy azokat a kérdéseket tárgyalják le, amelyekben csak a bölcs, az igazi bölcseség fia mondhat ítéletet. Mennyivel több megértést mutatott itt is az ókor, mikor azt tartja, hogy aki bölcs akar lenni, annak önmagát kell mindenekelőtt meg- tisztítatnia, le kell csillapítania a vágyak és szenvedélyek viharát, a külső szemet bezárni, hogy a belsővel láthasson, ahogy ezt Hypokratesnél minden idők legnagyobb orvosi zsenijénél olvashatjuk. Hogy a legmagasabb igazságok megismerése nem képzelhető el az akarat megtisztulása

nélkül, hogy aki az emberi szív és lélek legfőbb kérdései felett ítélni akar, annak összefoglalt, megnyugodott az örökkévalóságra irányult szelleme kell, hogy legyen, azt jobban értették az ókorban, mint napjainkban, amikor éretlen, szenvedélyeiktől korbácsolt, az Istenitől elfordult profán szellemek arra vetemedtek, hogy világbölcsekként lépjenek fel és az emberiség legmélyebb kérdéseit megoldják. Ilyen körülmények közt nem csoda, ha oly eredmények kerültek napfényre, melyek az Istent és örökkévalóságot tagadják, a szellemet, anyagi tevékenység kifolyásának tartják s az embert majomivadékká tették, akkor nem csoda, hogy bölcseségük dőreségbe fulladt.

Már az ókorban tehát oly férfiúban látták az igazi bölcset, aki tapasztalatokban gazdag, harmonikus befejezettségben, a világot maga alatt látván, boldogságában a világ kedvezésétől, örömétől és fájdalmától független. De hogy miként jut idáig az ember, azt az ókorban nem tudták. Majd abban látták a világ legyőzését, hogy a világ örvénylő forgatagába és élvezeteibe teljesen elmerültek, majd abban, hogy előkelőén visszavonultak a világ érdekeitől, örömétől, fájdalmától és erényeik, bölcseségük rideg magaslatáról megvetéssel tekintettek le reá. Így célt nem érhettek. Hogy odajussunk, ahhoz kell, hogy a látható világ felett álló világ létéről meggyőződjünk és az odavezető útat megismerjük. Minderről az ókor bölcseinek, csak sejtelme volt.

Krisztus volt az, aki megmutatta az útat, a világ felett diadalmaskodó bölcseséghez és ö az igazság az út és az élet, ö a mi böicseségünk, Aki a földi világot, a túlvilággal egyesítve személyében, hívőit arra a pontra állítja, ahonnan maguk alatt elterülve látják e világot. Krisztus a bölcsnek eszményképe, a világ legyőzője, tele belső harmóniával és gazdag tapasztalattal, aki bölcs emberekké avathat bennünket is. ö általa értjük meg a szentírás szavát, hogy az istenfélelem a bölcseség kezdete. A keresztyén bölcs e világ dolgait nemcsak általánosságban a láthatatlan és örökkévaló világ szempontjából nézi, hanem minden örömét és szenvedését, miden gondolatát és tettét szigorúan az Isten országával hozza kapcsolatba. így minden dőreség ki van zárva, így tágul ki látókörünk, felölelvén a földet és a mennyet, az időt és az örökkévalóságot. Itt nincsen helye a nemtörődöm, tunya önzésnek, mely önelégülten magába zárkózva eltompul, de nem talál helyet az egyoldalú önzés sem, mely csak kis érdekeinek és előítéleteinek szemszögéből ítél meg dolgokat és embereket, itt le van gyűrve minden önzés és szükkeblüség s a szűk, kicsiny én helyett a nagy mindenséget átölelő Isten országa a gondolkodás és cselekvés uralkodó középpontja.

Itt van a bölcsnek birodalma, aki meleg szívvel és élénk érdeklődéssel kiséri az élet örömét és fájdalmát, de mégis felette áll a világnak, mert Isten országának, tehát a világ felett álló