Evangélikusok lapja, 1931 (17. évfolyam, 1-46. szám)
1931-11-08 / 39. szám
XVU. éviolfUL 1931. november 1. 39. azAm. Sjarktsztlili is klaliblvata!: LESEIT (Mason a.) Ilalla: A LUTNER-SZOVETSlG. Postatakarttptaztiri csekkszámla: 1296. Alapítana : OR. RAFFIY SUOOR pUspik. Siwk«ttté*ér1 I.I.I&. NÉMETH KÁROLT eper««. Meiielinlk hatenkánt aovszer. vasárnap. Elinzitésl ir: ENsz tvri 6 P. 48 ML lélém 3 P 20 ML oenadtvrt 1P. 80 ML Elf szia 18 lill Hirdetési Irak eapapvazis szarint. Jézussal. „És választa tizenkettőt, hogy vele legyenek.** Márk 3, 14. „Ti vagytok pedig azok, kik megmaradtatok énvelem az én kisérteteimben." Luk. 22, 28. „Felele néki Simon Péter: Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van tenálad." Ján. 6, 68. Az embernek kétféle környezete van. A természeti és a természetfeletti környezet. A fizikai és a szellemi környezet A kettő nem egyenrangú. A kérdés az, hogy melyik szolgál alapul a másiknak. Másként téve fel a kérdést: A természeti környezet érteti-e meg velünk a természetfölöttit, vagy pedig megfordítva. Ez különbözteti meg a valláson embert a vallástalantól: A hivő a természetfölötti környezetből tanulja meg azt a paradigmát, amely szerint a természeti világot magyarázza, értelmezi és hajtogatja. A természetfölötti világ adja meg neki a kulcsot a természeti világ titkainak és kulcsainak feltárásához. A szupernaturális környezet határozza meg magatartását a naturális környezethez. Ez a szellemi életnek, az új életnek egyik fontos, szem elől nem tévesztendő alaptörvénye. Senki sem juthat el az élet valóságához, aki nem jutott el a természet fölötti környezet meglátásához s aki nem vonta le ennek a meglátásnak a konzekvenciáit teljes alázatossággal, őszinteséggel és bátorsággal s pern valósította meg azokat a következtetéseket helyes gondolkodás, helyes cselekvés, helyes életfelfogás által. Ismeretünk és meggyőződésünk aszerint nő a helyes irányban, ahogyan az életünk tapasztalatait bele illesztjük abba a magasabb rendű világba, amely a fizikai környezetünknek bázisa, s ahogyan a fizikai környezetünket annak a szu- pematurális világnak a törvényei és értékei szerint ítéljük meg. Annak a természetfölötti világnak az érzéklési szerve nem hiányzik egyetlen emberből sem. Ez az a lélek, amelyet Isten lehelt az emberbe, a letörölhetetlen képmás; az Istenhez való gyermeki viszony. Aki ebből kiindulva, ennek az érzéknek az igénybe vétele és kalauzolása mellett bátran, őszintén és becsüle- tesn néz szembe az életnek, az megtalálja az élet mélyebb, igazi jelentőségét és értelmét. Ezt a jelentőséget és értelmet tökéletesen napvilágra hozta és kijelentette Jézus Krisztus. Ebben a világosságban és kijelentésben van az üdvösség, s az az erő, amellyel Jézus az embereket erre a világosságra tudja vinni az értelmetlenség, tudatlanság s a naturális környezet erkölcsi és bölcseleti zűrzavarának, hogy úgymondjuk közvetlenül adott, halál és kárhozat alatt álló világából, az erő a megváltás ereje. Az újjászületés ebben a vonatkozásban mint új környezetbe jutás jelentkezik és érezteti magát. Felszabadulva életgátló kötelékekből, a lélek nemcsak szabadnak, hanem erősnek, elpusz- tithatatlannak ismeri fel és tudja magát. Az örökélet erői áramlanak beléje és belőle. Szinte ösztönösen rátapint az új kapcsolatokra és közösségekre. amelyek újra meg újra boldogsággal, örömmel töltik el, mert olyan távlatok nyílnak meg előtte s olyan lehetőségek lesznek válósággá, amilyenekről azelőtt sejtelme sem volt. A kudarcnak minden lehetősédét kizáró győzelem — bizonyság tölti el, amikor teljes szívvel, lélekkel, elmével és minden erejével beleoltatik Istennek kimondhatatlanul dicsőséges és boldog, tiszta és hatalmas életébe. E mellett az új életmegtapasztalás mellett eltörpül, lényegtelenségbe s jelentéktelenségbe foszlik mindaz, ami addig becses élettartalomnak, érdemes célkitűzésnek, nemes ambíciónak s jogos törekvésnek tetszett. Meglepő, szinte megdöbbentő közömbösség lép fel sok-sok dolog iránt, ami azelőtt lelkesített vagy csüggesztett; megörvendeztetett vagy aggasztott. S viszont valami tüzes szeretet, vágy, lelkesedés lángol a lélekben olyan dolgok után, amelyek eladdig hidegen hagytak, amelyeket semmibe vettünk vagy szánakozóan lemosolyogtunk. Ennek az új környezetnek középpontja nem az „én“, hanem a Krisztus. Életünk kilódult az egyensúlyból, decentralizálódott, úgyhogy önmagában nem találja meg, de nem is keresi az egyensúlyt s az élet perifériáit szimmetriális szervezetije foglaló középpontot. Érezzük, hogy kilendültünk a régi életsíkból, hogy élettengelyünk elfordult, s visszazökkenni a régibe, ez volna a legnagyobb csapás és legvégzetesebb veszteség. A Jézus Krisztus környezetében élni, az ő életét élni, vele maradni kisérteteiben és szenvedéseiben, halálában és feltámadásában, ez lesz ezentúl számunkra az igazi, a jelentős, értékes, tiszta és komoly élet. S onnan a Krisztussal való közös
