Evangélikusok lapja, 1931 (17. évfolyam, 1-46. szám)
1931-10-25 / 37. szám
1931. EVANOELIKUSOK LAPJA oktatás és parancsolgatás, hanem a nevelés a közösségben folytatott élet tapasztalatai által történik. A nevelésnek igazi módja és eszköze tehát a közösségben folytatott élet, speciálisan a tanulókat tekintve, az iskolai élet, a diákélet. Dr. Knaknak ez a nézete új megvilágításba helyezi nemcsak az internátusi életet, s nemcsak az in- ternátusok vezetésének ád megszívlelendő irányítást és tartalmat, hanem felragyogtatja előttünk magyarhoni protestáns kollégiumaink és li- ceumjaink jellemnevelő erejének titkát s megvilágítja cgy-egy olyan intézménynek, mint amilyen a soproni líceumban a Deákkuti Vármegye volt, rendkívüli érték. Sajnos, a „nyugati civilizáció“ ezeket a kincseket alaposan kigyomlálta! Dr. Knak missziói igazgatónak a nevelési tényezőkről vallott felfogása kellő megvilágításba helyezi a keresztyén egyháznak mint nevelési tényezőnek a szerepét. Ha az igazi nevelés az emberi közösség életében való részvételből és annak tapasztalataiból áll elő, akkor az igazi nevelésnek leghatalmasabb és legjobb eszközeit a keresztyén egyház, mint az Istenben hívőknek és szenteknek a közössége nyújtja. Éppen azért a missziónak főfigyelmét és főerejét nem az iskolákra, hanem inkább az egyházra és a hívők gyülekezetére kell fordítania. De egyúttal figyelmeztet arra is, hogy a keresztyén gyülekezet és egyház életének fejlesztése és ápolása nem annyira a szervezkedésnek, mint inkább az organikus, szerves növekedésének a kérdése. A katechumé- nusok oktatása, az igehirdetés, az egyházkormányzat, a közigazgatás és az egyházfegyelem mind arra való eszközök, hogy létrehozzanak és fenntartsanak oly egyházi és gyülekezeti életet, amely egyrészt a keresztyén személyiség kialakulását elősegíti élettapasztalatok gyűjtése révén, másrészt pedig alkalmat és területet ád a keresztyén személyiségnek arra, hogy hüségkö- telmek, kölcsönös kötelességérzet és felelősség- tudat által szabályozott, Istennek tetsző életet éljen. Diakónus. Nyugdíj intézetünk nagy hátralékai. — Javaslat az Egyházegyetemhez és a MELE-hez. — A múlt évi egyetemes gyűlés jegyzőkönyvét lapozgatván, egy számon akadt meg a tekintetem. Ar egyet. Nyugdíjintézetről szóló jelentésében (112. p. B5. lap) ugyanis azt mondja annak ügyvivője, Kuthy Dezső barátunk, hogy a nyugdíjintézet tagd jhátraléka a jelentés keltéig kerek összegben 85 ezer pengőt tett ki. Tessék ezt a számot jól megjegyezni! így távolból nincs módomban megállapítani azt. hogy ez az összeg micsoda hányada az összes évi járulékoknak és hogy abból mennyi terheli a lelkész! kart. Nincs módomban megállapítani azt sem, hogy a jelentés megtörténte óta micsoda változás történt a hátralékban, csökkent-e az, vagy növekedett. £n inkább attól félek, hogy növekedett. De bármiként 291. álljon is a dolog, engem nagyon megijeszt ez a nagy adósság s attól félek, hogy a folyton csökkenő teherviselő képesség mellett egyszer csak nyugdíjintézetünk is megrendül s nem lesz képes*simán lebonyolítani ügyeit. £n, aki az evangélikus papság helyzetét meglehetős széles körben ismerem, én tudom, hogy mi az oka ennek a szomorú jelenségnek. A folyton növekedő szegénység az ev. parókiákon. Különben is a magyar- országi ev. papság régóta Európának a legrosszabbul dotált papsága. Kétharmada ennek a papságnak csak úgy teng-Ieng a bizonytalanban. Különösen azok, akiknek jövedelme a földdel kapcsolatos. Ma már nem- csakhogy könyvre s egyéb művelődési eszközre nem telik a luteránus parókiákon, de nem telik a legelemibb szükségletekre sem. Hogy hová fog ez vezetni, azi csak a jó Isten tudná megmondani! Ezeket én most nem azért hozom fel, hogy a keserves vergődést még fájóbbá tegyem, hanem azért, hogy rámutassák egy lehetőségre, amellyel az ev. papikar nyugdijintézeti nagy tagdijhátralékán enyhíteni s ezzel nyugdíjintézetünket is az esetleges megrendüléstől megóvni lehetne. Ha akarjuk t. 1., és megvan bennünk a kellő belátás és méltányossági érzet és a részleges érdeket alá tudjuk rendelni az egyetemesebbjellegünek. Tudjuk mindannyian, hiszen a múlt évi egyetemes gyűlés jegyzőkönyve is szól róla (35. p.), hogy a népjóléti minisztérium a múlt évben a hadikölcsönök karitativ valorizációja címén EO ezer pengőt bocsátott egyházegyeteraünk rendelkezésére. Azt is tudjuk, hiszen ott áll a jegyzőkönyvben, hogy ez az összeg túlnyomó részben a kerületek, illetve azok intézményei között osztatott fel. Hogy melyek azok az intézmények, az a jegyzőkönyvből nem tűnik ki. Azt is tudjuk továbbá, hogy a gyűlés az egyetemes felügyelő urat a további lépések megtételére is felkérte, aminek — ismervén őexellenciájának a buzgóságát — bizonyára meg is lesz az eredménye. S itt szeretnék egy pillanatra megállani s ezekhez a tényékhez hozzáfűzni a gondolataimat. Azt, úgy hiszem, nem fogja senki tagadásba venni, hogy hadikölcsönt nemcsak kerületek s azoknak intézményei s nemcsak gyülekezetek jegyeztek, hanem jegyeztek lelkészek is s ennélfogva a lelkészeknek is van joguk a karitativ valorizációhoz s e néven történő bárminemű kárpótláshoz, amely az egyházegyetemhez, mint közvagyon, jut. S méltányos is lenne ebben a borzalmas időszakban a papságnak kissé a hóna alá nyúlni, jnert hiszen világos dolog, hogy a nyugdíjintézet iránt való kötelezettségének sem képes már eleget tenni. S az egyház nagyon tévesen járna el, ha mindig csak az egyik faktort favorizálná, amikor valami adnivalója van; mert hiszen a papság van olyan fontos tényező az egyházegyetemben, mint ennek akármelyik más tényezője. Épen ezért az a tiszteletteljes javaslatom, hogy a hadikölcsön karitativ valorizációja címén egyházegyetemünkhöz legközelebb leérkező segély az ev. /)a/)sdg hadikölcsön-vesztesérjeinek kárpótlására for- cllttassék, megfelelő arányban és olyaténképen, hogy a kinek-kinek jutó összeg a nyugdíjintézetnél az il
