Evangélikusok lapja, 1931 (17. évfolyam, 1-46. szám)

1931-01-25 / 4. szám

26

EVANGÉLIKUSOK LÁPJA

mi.

szolgálatában. Mibelénk már szinte belénk ivódott az a gondolat, hogy csak bolthajtásos és gótikus vagy román stílusú ablakokon keresztül megvilágított templomokban „illik“ énekelni és imádkozni. Pesten a slágerokat és kuplékat az utcasarkokon éneklik, szavalják, árulják; az Üdvhadsereg katonáit, akik az utcán énekelnek és imádkoznak, megkótyagosodott, vagy képmutató embereknek tartják. Annyira tiszteletreméltóvá tettük a hitünket, hogy csak a templomi gyülekezetben merünk vallást tenni hitünkről. Félünk a hitetlenek vigyorgásától, vagy gúnyos megjegyzéseiktől. Hamar készek vagyunk Krisztus ama mondását idézni: „Menj be a te titkos kamrádba;“ vagy azt a másikat: „Gyöngyeiteket ne hányjátok a disznók elé.“ De a tulajdonképpeni ok nem, az-e, hogy szégyeljük a Krisztus evangéliomát és nem akarunk Krisztus bizony- ságteyői lenni az emberek előtt?

4. Azt olvasom: „A foglyok pedig hallgatják vala őket.“ Sohasem lehet tudni, hogy embertársunk szívében mi lakik. Milyen vágyódás tisztább élet után. Milyen vergődő keresése Istennek, az élet igazságának és jelentőségének. Aki a Krisztusról igaz és őszinte bizonyságot tesz, arra ugyan nem számíthat mindig, hogy az emberek azonnal megtérnek, de bizton számíthat arra, hogy életének, szavainak, magatartásának mély hatása lesz azoknak az életében, akik ismerik vagy ismerték. Még ha pillanatnyilag nevetnek és gúnyolódnak is: a mag el van vetve s a magvető alszik, de a mag kicsírázik és terem. Az őszinte és bátor hitvalló keresztyén mindig sokakat fog megtéríteni. Talán nem prédikál, nem tanít. De az élete prédikáció. Vannak prédikátorok, akiket olyanok térítettek meg, akik sohasem mertek volna arra gondolni, hogy az Igét hirdessék. Manapság igehirdetésre megdöbbentően könnyen vállalkoznak az emberek. Pedig legalább is olyan nagy hatása van annak, ha éjféltájban imádkozunk és énekelünk. Dicsőítjük az Istent, mert ez az embernek fődolga.

Haru-Saki áldozata.

i.

A bambusz-bozótok és homorú hátú templomok országában, tavasz volt, A csákány formájú kapákkal feltúrkált mocsaras alföld szivacsos, fekete; talaja kilátszott a vízből. Mezítelen lábszárú férfiak, nők és gyermekek bokán felül érő sárban ültették el a magágyakon keltetett zsenge, zöld rizs-palántákat. Hankow város közelében, ahonnan látni lehetett szürkén, porosán a magas városfalakat, egy széles táblán gyorsan haladt az ültetés. A fájós háttal, meggörbülve dolgozó sok napszámos között akadt néhány fiatal leány is. Szomorú szemű, fáradt kis teremtések, akik fásultan robotoltak. Nem • vehették tudomásul, hogy öröm és mosoly is van a világon. Egynek a

kivételével. Haru-Saki alacsonyabb növésű volt leánypajtásainál, de karcsú és hajlékony; szaporább, ügyesebb kezű a többinél. Szüleit és két tagbaszakadt bátyját máris elkerülte. Naphosszat kitartóan sürgölődött, csak délben pihent addig, míg ebédjét, azt a kevéske rizst megette.

Aznap napszállta előtt bevégezték a táblát és Haru-Saki megkönnyebült sóhajjal egyenesítette ki fájó vállát. Fáradhatatlan szorgalmáért elismerő jószót nem kapott, de nem is várt. Hallatlanul különös dolog lett volna, ha az apja vagy anyja azt mondják neki: „Haru-Saki, derekasan dolgoztál, szaporábban, mint a többiek.“ Hiszen ő csak leány volt, a szülei meg földhöz ragadt szegény emberek. A családnál nagy szeme volt a teának, rizsnek; igazán szép volt tőlük, hogy Haru-Sakit mindjárt a születésekor ki nem dobták, ahogyan azt sok szülő megcselekszi Haru- Saki hazájában. Haru-Saki soha életében egyetlen egyszer sem lakott még jól; mindig éhes volt.

De azért olyan jó volt élni! Különösen az idei tavaszon úgy pezsgett benne az életöröm, mint még soha. Talán azért, mert az idén már meg tudta látni, hogy otthonának, a hitvány bambusz-kunyhónak keshedt falain túl milyen szép dolgok vannak a világban. A levegőben oti rezgeti a tavasz sokféle bájának Ígérete. Legelőször a cseresznyefa virágzott ki, s volt nap, amikor Haru-Saki járkálhatott a tündérrózsákkal behavazott hajlós gallyak alatt, szívta az édes illatot és egyidőre megfeledkezett nehéz fiatal életéről. Azután más virágok nyíltak. A hegyek lankáira a tea-kertek lágy, mély színei telepedtek. A lassan hullámzó rizs-mezők csillogtatták aranyukat* •

Haru-Saki lassan ballagott hazafelé. A sötét szemeiben ülő szomorúsággal sajátságos ellentétben az ajkán majdnem mindig mosoly játszadozott, ma pedig valósággal ragyogott az arca, mintha a lenyugvó nap tüze tükröződött volna benne. Egyszerre csak három embert látott közeledni. Nem hasonlítottak az ő fajtájához. Fehérbőrű, magasnövésű emberek, akik néha meglátogatták a tea-kerteket. Mellettük elmenőben félénken nézett fel rájuk. A férfiú szélesvállu, magas, bizonyára valami előkelőség. De az egyik nő olyan szép volt, hogy annál szebbet Haru-Saki még sohasem látott. Arca fehér, mint a tej, cseresznyevirágra emlékeztető pírral; aranyos haja puha kis gyűrűkben röpködött arca körül. Ez a megbűvölően szép nő is mosolygott, az igen boldog emberek mosolyával.

Haru-Saki sóvár szemmel nézett utánuk. Nini! a szép nőnek kalapjáról leesett valami kis fehér felhő és az útfélre hullott. Haru-Saki odaszaladt s elkapta a leesett tárgyat mielőtt a szellő tovalibbenhetett volna vele. A következő pillanat, ban visszaadta a puha, habkönnyű dolgot tulajdonosának, aki különös, érthetetlen nyelven, de a világ legédesebb hangján mondott köszönetét.

„Nem volna kedved Hankowban a missziói iskolába járni?“ kérdezte hirtelen a másik nő,