Evangélikusok lapja, 1931 (17. évfolyam, 1-46. szám)

1931-07-26 / 29. szám

226.

EVANGÉLIKUSOK LAPJA

korszaka. M Carolina Resolutio hurkot vetett a protestantizmus nyakára, béklyót rakott kezére, lábára; lídércként nehezedett egyházunknak mindert tagjára. II. Józsefnek türelmi rendelete, jóllehet nem jelentette a vallásszabadságot, s jóllehet a vármegyéket többnyire csak a kir, helytartótanács tudta rászorítani arra, hogy a korábbi elnyomatáson némileg enyhítsenek, mégis egy új és szebb korszak hajnalhasadását jelentette, A XIX. század reformkorszaka Magyar- országon tulajdonképen II. Józseffel kezdődik. Hogy milyen nagy és igazságtalan volt a protestantizmus elnyomása, azt legjobban mutatja az a tény, hogy a türelmi rendelet hatása alatt a dunántúli egyházkerületben az evangélikus gyülekezetek száma 1781-től 1786-ig 50-ről 126-ra emelkedett; az ország területén 1783/84-ben 165 evangélikus község nyert szabad vallásgyakorlatot 586 evangélikus leányegyházzal. Egyházmegyénk területén a türelmi rendelet alapján épültek a tárnokréti, a bezi (1788), a nagy- barátfalui (1787), a mórichidai (1789) és a győri (1784) templomok. Illő dolog, hogy Isten iránti hálával emlékezzünk meg II. József türelmi rendeletéről a másfélszázados évfordulón, mert annak köszönhetjük, hogy az evangéliom egyházának nem még később, s emiatt még legyengül- tebb állapotában kellett megkezdenie a felépítés munkáját. Szomorúan kell megállapítanunk azt is, hogy a szabadságszerető magyar nemzet önmagától nemcsak, hogy nem enyhítette volna a leigázott protestánsok helyzetét, hanem még az uralkodónak felszabadító törekvését is a legtipikusabb intézménye, a vármegyék által elgáncsolni iparkodott.

Az egymást érő történelmi évfordulók és jubileumi ünneplések azonban nem szabad, hogy elfelejtessék velünk, hogy nekünk nem a múlttal, hanem a jelennel szemben vannak feladataink; nem a múltak embereivel, hanem a jelennek embereivel kell foglalkoznunk. A történelmi múlt tanulmányozása csak akkor nem lesz délibábok kergetése, ha fogékonyabbá tesz bennünket a jelen helyzet iránt és segít megértetni velünk az idők jeleit és munkára, tettre hívó szózatait. Krisztus Urunk szava és példája: ,,Nékem cselekednem kell annak dolgait, aki elküldött engem, amíg nappal van“, a Krisztus egyházát az idők végezetéig a jelen munkaterére és küzdőporondjára szólítja. Nem terjeszkedhetem itt ki a jelen helyzet követelményeinek és hiányainak ismerte^ tésére. Csupán arra kívánok rámutatni, hogy a Krisztus Egyházáról alkotott ama nagyon is kényelmes és laza felfogás, amely gyülekezeteinkben és egyházunkban általában dívik, sem- míképen nem felel meg az Egyház mivoltának, lényegének s nem alkalmas arra, hogy kellő energia-kifejtésre és erőfeszítésre ösztönözze egyháztagjainkat az evangéliom ellenségeinek olyan fanatikus, tettrekész, elszánt és szívós seregeivel szemben, amilyen az egész világon ernyedetlen propagandát űző istenellenes bolseMí.

vizmus, és a vallási közönynek olyan minden partot alattomosan elmosó áradatával szemben, amilyen a pusztán földiekkel beérő és a földiekben elmerült szekularizmus, a csillogó és vakító világiasság. Sokkal több erkölcsi izomzatra, spirituális koncentrációra, életodaszentelő vállalkozni és kockáztatni kézségre, puritán elszántságra és a Krisztusban élő lelkiismeret gyökereiből táplálkozó kötelességtudatra volna szükségünk az egyházi élet egész vonalán, mint ameny- nyivel ma dicsekedhetünk.

Természetes, hogy az egyház elsősorban a fizetett tisztviselőitől, lelkészeitől és tanítóitól várja a bajok orvoslását s vizsgálódó, mérlegelő és bíráló tekintete először azok felé fordul. Én Is vallom, hogy a lelkészi és tanítói karon, annak buzgóságán, kötelességteljesítésén és hitéletén igen sok fordul meg. Másfelől azonban meg kell látnunk azt is, hogy képtelen helyzet az, amikor egy-egy kerítésnek a megcsináltatása, egy-egy új sporheltnek a beszerzése hosszú és megalázó alkudozásokra, kéregetésekre kényszeríti a lelkészt vagy tanítót és elhidegíti tőle a gyülekezetei. Hova-tovább tarthatatlanná válik egyházunkban az a helyzet, hogy a gyülekezetek lelkész- és tanítóválasztások alkalmával pártokra szakadoznak, s az új lelkész vagy tanító, amikor megkezdi működését, nem a hívőknek egyöntetű és egyértelmű táborát találja maga körül, hanem egyrészt a saját pártját, amely egy ideig dédelgeti és ezzel elrontja, másrészt az ellenpáréit amely tudni sem akar róla s kerüli a templomot s elszakad a gyülekezet életétől. Úgyhogy a gyülekezet új munkása alól már előre kicsúszott a talaj, amelyen dolgozhatnék. Igenis törekednünk kell, hogy lelkészeink és tanítóink kivétel nélkül elsőrendű munkások legyenek. De másfelől a gyülekezetek is iparkodjanak olyanok lenni, hogy a munkásnak legyen módjában elsőrendű munkát végezni s ne törjék le fiatal gárdánk minden ambícióját, ne koptassák el munkakedvét és ne őröljék fel minden lelkesedését közönyükkel, pártoskodásukkal, tétlenségükkel.

Mostanában a szabályrendelet-tervezetek esőstől ömlenek ránk. Szabályrendeletekre szükség van. Ez kétségtelen. De csak az erőt és a munkát lehet szabályozni. A tehetetlenséget és a lomhaságot nem lehet szabályozni. Az egyház problémája mindenkor az egyes ember, a keresztyén egyháztag. Legyen az püspök, harangozó, felügyelő vagy sírásó. Krisztus nélkül semmit sem cselekedhetünk. Újjászületett, a Szentiélektől újjászült emberek kellenek. Az ágostai hitvallás védelmének, az Apológiának 400 éves jubileuma arra int és buzdít, hogy ne feledkezzünk meg a szikláról, amelyből kivágattunk; hogy töltsük meg életvalósággal azokat az igaz, krisztusi tanokat, amelyeket hitvallási irataink tanítanak. A hit által való megigazulást tanító és valló egyház csak úgy bír létjogosultsággá], ha tagjai a hit által újjászülettek és megigazul- tak. Elveszti az élethez való jogát, ha azt véli,