Evangélikusok lapja, 1931 (17. évfolyam, 1-46. szám)

1931-07-12 / 28. szám

1931.

EVANGÉLIKUSOK LAPJA

219.

vetlen közelében levő városnak ipari viszonyai Brooklynból igazi Bábelt csináltak. Az a régi New Englandi kultúra, amely az én elképzelésemben Brooklynt jelentette, csak egy igen csekély töredéke volt annak a szaporodó lakosságnak, amelyik a valódi Brooklynt alkotta.

Ennek a városnak sűrűjébe küldtek engem, hogy ezeknek az idegen származású embereknek a gyermekei közt szervezzek gyülekezetét az ország nyelvén. Brooklynnak legészakibb része. Greenpoint, Fall River után Amerikának legsűrűbben lakott ipari középpontja. Az ipari vállalatok tulajdonosai és vezetői a gyáraktól bizonyos távolságban laktak, de Greenpoint 70.000 lakosa ezeknek a gyáraknak a munkásaiból állott.

Az első istentisztelet körül szerzett tapasztalatok világosan mutatták, hogy új istentiszteleti helyiség után kell néznem. Ez a hely kéznél volt, mert két háztömbbel odább volt egy faépület, amelyet vasárnap délutánokon és estéken az Universalist Society használt. Itt megint új alkalom kínálkozott s a hét folyamán végig látogattam azokat, akik az első istentiszteleten távol- maradásukkal leptek meg. Azonban a második istentisztelet sem volt sokkal látogatottabb, mint az első; az Universalisták épületében hét lélekből tevődött össze az istentiszteleti gyülekezet. Prédikációm tárgya a ..hit'* volt, s lehet, hogy az új misszió körül szerzett első tapasztalatok adták rá az indítást. Azon a héten a csüggedés felhői olyan alacsonyan lógtak, hogy már kételkedni kezdtem, vájjon folytassam-e a munkát. Nem volt könnyű kitartani. De még több családot meglátogattam és az új missziót szélesebb körökben hirdettem. A jóságos gondviselés a harmadik istentiszteletre tizenhét lelket hozott s attól kezdve a Greenpoint-Misszió jövője nem volt kérdéses.

Ez az épület csak néhány órára állván rendelkezésünkre, újabb helyváltoztatásra kellett gondolni. Olyan helyiségekre volt szükségünk, jamelyeket egész héten át igénybe vehettünk. Ildőközben akadt néhány hitbuzgó férfi és nő. lakik készek voltak az új gyülekezetét megszervezni és a felelősséget is vállalni. 1899. október |30-ikán gyűlést tartottunk és megszerveztük Itizenöt taggal a Messiásról nevezett Evangélikus iLutheránus gyülekezetei. Mélységes elégtételül Iszolgált, hogy ilyen rövid idő alatt tudtam egyházközséget létesíteni.

I Az állandó otthon problémáját is sikerült [megoldani, amennyiben kibéreltünk egy másik [bolthelyiséget, amelyben még ottvoltak egy nyilván életképtelennek bizonyult korcsmaszoba ma- Iradványai. Munkásaim és jómagam felsikál tűk la padlót, megtisztogattuk az ablakokat, mígnem ■korábbi szereplésének minden nyomát eltüntetjük. A helyiség egyik végén oltárt, szószéket és [olvasó-állványt állítottunk fel s november 12-én [saját otthonunkban tarthattuk meg az istentiszteletet. Az ifjúságot meginvitáltuk a délutáni

vasárnapi iskolába s az iskola negyven tanulóval megnyílt.

Áz estéli istentiszteleten negyvenöt lélek volt jelen. Ez volt az eddig elért legmagasabb rekord s ilyen vasárnapi programm mellett boldoggá tett az a tény, hogy a Messiás-egyházközség határozottan életképes. Üj elhelyezkedésünk lehetővé tette, hogy hétközben is összejöjjünk s az ifjúság hamarosan Luther-Ligában, a nők pedig Női Gyámegyletben szervezkedtek meg. Néhány hónap múlva már fiú énekkarunk is volt. Akkoriban még nem voltak mozik s az esti istentiszteletek voltak a leglátogatottabbak.

Utcánktól északra voltak a város szeméttelepei és a téli esték hidege ugyancsak próbára tette a mi jó vaskályhánk képességeit. Nem ritkán egy-egy beszeszelt vándor, helyiségünk korábbi rendeltetésére visszagondolva, bebotlott közibénk, leült a meleg kályha mellé, ahol elbólogatott. Az ilyesmit úgy megszoktuk, hogy egyáltalán nem zavart bennünket.

Nyári időben a szeméttelepek szintén közreműködtek azáltal, hogy töméntelen legyet eresztettek ránk.

Az akadályok ellenére a munka növekedett. A vasárnapi iskola céljaira és társas összejövetelekre kibéreltük a templomhelyiség felett levő emeletet. A gyülekezeti élet akkor már annyira megizmosodott, hogy kénytelenek voltunk állandó otthon után nézni. Az egész idő alatt támogatott bennünket a Brooklyni Missziói Társulat, különösen annak pénztárosa, Schieren Károly, aki mint Brooklynnak 1894—95-ben volt polgármestere, kifogástalan becsületességével és a közjó iránt való legélénkebb érdeklődésével a város lakosainak tiszteletét szerezte meg. Azokban a nehéz időkben tettel és tanáccsal senki sem támogatott nálánál derekasabban a Társulat emberei közül. Valahányszor az ő segítő támogatására gondolok, felmelegszik a szívem.

Schieren úr a Rajna mellett született 1842- ben; atyja Düsseldorfban szivarkészítő volt. Tizenkét éves korában jött Amerikába és kiaknázta az itt kínálkozó alkalmakat. Csekély forrásainak szorgalmas felhasználásával nemcsak a bőr-szij iparban vitte sokra, hanem olyan műveltségre is tett szert, amely városának életét minden tekintetben gazdagította. Mikor a közhivataltól visz- szavonult, egész rendszerré vált, hogy minden jóléti mozgalom élére őt állították. Ügy az államban, mind pedig az országban egyre ajánlottak fel neki különböző tisztségeket, de ő, jellemző szerénységgel, a nyugalmasabb életet választotta. Annak idején lelkész szeretett volna lenni, de a tanuláshoz nem voltak meg az anyagi lehetőségei. Régi vágyát most úgy iparkodott részben megvalósítani, hogy bőkezűen támogatta Brooklynban a missziói munkát. Ilyen személyiségnek a segítsége nekem állandó felüdülés volt és az ő révén New-Yorknak és Brooklynnak sok vezető emberéhez juthattam be.

(Folytatjuk.)